38 éves vagyok. Világ életemben elégedetlen voltam magammal. Kívül-belül. Ha belenéztem a tükörbe, a következőkre jutottam: alacsony vagyok, vastag a combom, nagy az orrom, csontos az arcom, seprű a hajam, nagyok a fogaim, vaksi vagyok, mint egy látássérült denevér nappal.

Ezen kívül hiányos a műveltségem, zavarban vagyok társaságban, nem tudok kiállni magamért, bánt, ha bántanak, hagyom magam sodorni az árral, könnyen hülyére lehet venni. Summa summarum: a világ jobbat érdemel nálam.

Ezeket a mondatokat egy levegővel bármikor el tudtam sorolni korábban. Ellenben, ha az értékeimről kellett beszélni, csak hangtalanul hápogtam, mint a néma kacsa.

Világunk tele van önismereti irodalommal, bátorító előadásokkal. Motivációs gurukkal Dunát lehet rekeszteni. És mégis, millióan – nők és férfiak – állunk a partvonalon, s igyekszünk láthatatlanok lenni, mert úgy gondoljuk, a Nap ránk nem süthet, a világ összes önbizalomtrénere kevés lenne ahhoz, hogy emberré kanalazzon össze bennünket, mert kicsik vagyunk, kevesek és bénák.

Rettenetes évek vannak mögöttem. Fájdalomból, dühből, keserűségből épített lélekbunkerben vergődtem eddigi életem több mint háromnegyed részében. Ma már jobban vagyok, a külső szemlélő meg nem mondja rólam, hogy több komplexusom van, mint ahány esztendő mögöttem, de azért sötétebb óráimban bizony még mindig képes vagyok lehányni virtuálisan önmagam.

De hogy mi segített? Mitől hajtottam be egyszer csak más irányból az öngyűlölet zsákutcájába? Egy extrém tépelődés során kegyetlenül arcon vágott egy felismerés. Jelesül, az egy dolog, hogy én utálom magam, de nem egy nyomorék kis légypiszokból sarjadtam erre a világra, s nem aggszűzként élek egy barlangban, hanem vannak szüleim, testvérem, van férjem, gyerekem, barátaim, s mindannyian szeretnek. Szeretnek valamit belőlem, mindenki más okból van velem, de nagyon sok ember értékesnek és vonzónak tart.

Ergo: amikor azt mondom, hogy szar ember vagyok, vajon mit érezhetnek a szüleim? Ők annyira voltak képesek majd’ 40 évvel ezelőtt, hogy egy értéktelen, rusnya senkiházit hoztak össze a világ szomorítására? Ha a nagyobbik lányuk, akit rajongásig szeretnek, megveti magát, akkor őket is megveti? Hisz belőlük lettem. Az ő génjeiket, tulajdonságaikat, lenyomatukat hordozom és őrzöm.

Amikor azt mondom, csúnya vagyok, tohonya és nyomi, mit érezhet a férjem? Ő férfiként annyit ér, hogy egy értéktelen, rusnya senkiházi jutott neki? Ő ennyit érdemel? Valószínűleg nem. Ő húsz éve beleszeretett egy lányba, aki vicces volt, egyedi, különleges, az ő szemében gyönyörű, s akivel a házasságunk eddigi 13 éve alatt bőven akadtak nehézségek, de még mindig szeret és ezt naponta kifejezésre is juttatja.

Amikor azt mondom, szar anya vagyok, vajon mit érez a fiam? Az a 11 éves drága gyermek, aki engem választott, aki tőlem függ, aki nélkülem elveszne, aki velem akar lenni, aki felnéz rám, aki imád, mert én vagyok az ő kicsi anyukája…

Amikor csapkodok a tükör előtt valahová indulván, mert semmi nem úgy áll rajtam, ahogy azt szeretném, a húgom pedig áll ecsettel a kezében, hogy kisminkeljen, én meg csak ostorozom az undorító formámat, ő vajon mit érezhet? Nagyon hasonlítunk egymásra, akkor a magamról alkotott véleményem rá lefordítva azt jelenti, ő is egy csúnya, idomtalan lény?

Amikor társaságban folyton mentegetőzöm, ha megdicsérnek, vajon mit gondolhatnak a barátaim? Hogy ők is annyira kevesek, mint én?

A magamról alkotott lesújtó képet nagyon sokáig nem helyeztem a kötelékeim keretébe. De amikor végre megtettem, sokkolt az élmény. Hisz ha mások szemén keresztül nézem magam, kvázi idegenként, nem is igaz a sok szörnyűség, amit összehordok magamról. Mégis, mennyien, de mennyien vagyunk így. Mennyien vergőd(t)ünk téves beidegződések útvesztőjében… Persze, az is cikksorozatért kiált, miért indulunk eleve úgy neki az életnek, hogy tele vagyunk komplexusokkal, bizonytalansággal, kisebbségi érzéssel. De a mélyre ásás előtt kijött ez az írás. 

Mondják, az öndicséret büdös. De az önutálat büdösebb. Sokkal büdösebb.