Már többször írtam arról, hogy nem vagyok az a kimondott rajongó típus. Soha nem estem hasra sem együttesektől, sem énekesektől (jó, azért Robbie Williams a Could it be magic-ben egész tűrhetően nézett ki, de akkor még nem ismertem a férjemet – kacsintó jel, szia, Api!), sem színészektől (Keanu Reeves vagy Norman Reedus azért elmondhatnának egy verset a csapatépítőnkön), sem senkitől.

Sajnos/szerencsére elég furcsa ízléssel és öntudattal áldott/vert meg az élet: nem bírom olyanok hatalmát magam felett, akikre nem tudok felnézni; nem bírom a függést számomra kényelmetlen szituációktól és nem bírom a felületességet. Az élet semmilyen területén. Nem szeretem, ha rajongani „kell” valakiért, mert most épp xy macskajancsi a „divat”, mert úristen, ott jön a dzsészonsztetem vagy a bredpitt, nézd már, hát mindjárt elájulok…

Én nem ájulok el. Nekem intellektus kell, szellemesség, műveltség ahhoz, hogy valakihez vonzódni kezdjek. És nem feltétlenül fizikai értelemben. A barátságaim, az élő (azaz időről időre találkozással, beszélgetéssel táplált) ismeretségeim mind-mind olyan emberekhez fűznek, akiktől kapok valamit. Valami többet, valami mást, mint ami adott pillanatban magam vagyok.

És akkor olvasom, hogy nem kisebb eseménynek van ma az előestéje, mint a nemzetközi Ken-nap. Ken! Vagy KEN! A férfi, akiről egyszer valaki azt gondolta, hogy a nők álma. Akit valaki megalkotott Barbie mellé, aki meg kislányok millióinak tette tönkre az önbecsülését egy életre a körzővel rajzolt mindenével, a villogó fogsorával, a seggig érő szőke hajával. És akkor megjött a párja, Kenny boy. Még szerencse, hogy a kisfiúk pont letojták, hogy néz ki ez a Carson gyerek (Ken Carson a becsületes neve), így nem hánytatták magukat egy kiadós hamburgervacsora után, s nem akartak poliészter trapéznadrágban iskolába menni…

Na, ha van a földkerekségen émelyítő figura és férfitípus, számomra az Ken. 1961-ben „kezdett járni” Barbieval, igaz, akkortájt még egy közepesen vonzó, barna hajú, átlagos figura volt. Aztán valakik úgy gondolták, nem elég kúl a szőke hosszúcombúhoz, így megszületett az a Ken, akitől szerintem a női nem 98%-a sikítófrászt kap. A jó hajállású, hiperkorrekt isten, akinek a mosolyától csak hegesztőszemüvegben nem vakulnál meg, 76 haskockáján meg simán lereszelnéd az Árnyas Utcai Általános Iskola mind a nyolc évfolyamának spagettifeltétjét. Szürreális.

Soha nem akartam magamnak Ken babát. Barbiet sem túlzottan, nem is kaptam, de Kent semmiképp. Már kislányként is éreztem, hogy mind Barbie, mind Ken oly hülyék lehetnek, hogy cirkuszi majom cintányérozik a fejükben.

De holnap Ken napja lesz. Legyen hát tele a nap szőke parókával, kabrióval, strandnadrággal, sussanós neonmelcsivel és szerelemmel. De főleg szerelemmel. Ken meg ünnepeljen Barbie-val. Nélkülünk.