Ujvári László történész-politológus nemrégiben megjelent könyve, a "Kisemmizve, a rendszer ellenségeként" saját családjáról íródott. Vállalkozásaikat a háború után elkobozták, a családot kisemmizték. A szerző - vele azonos nevű - nagyapja a forradalom kitörésekor úgy döntött, részt vesz a harcokban, hátha így igazságot tud szerezni kifosztott családjának. Könyvében ugyanakkor leképeződik az '50-es évek magyar társadalmának abszurditása, olyan traumákkal, amelyek máig sincsenek megfelelően feldolgozva.

- Mesélj a családotokról kérlek, ki volt a nagyapád, hol és hogyan élt, milyen szerepet játszott abban a közösségben, amiben az 1950-es években élt?

- A derzsi Ujvári család évszázadokon keresztül élt a Közép-Tisza vidéken, egy kis faluban, Tiszaderzsen. Az ismert családfánk szerint, - mely 1690-1700-ig vezet minket vissza - mindig a környék megbecsült tagjai voltak. Egy iparos-értelmiségi család, mely a tanítótól kezdve, csizmadián és asztaloson át, képviselőt, tisztviselőt és vendéglőst adott a falunak. Sokat tettek a közösségért, ismerték a környék meghatározó nemesi családjait, jó kapcsolatot ápoltak velük, legyen szó a canstatti Schilling báró, vagy az egykori vármegyei főispán, Roffi Borbély György családjáról. Megjárták a világháborúkat, megszenvedték a vérzivataros XX. századot.

Nagyapám, Ujvári László (1919-1996) kereskedelmi szakember volt, öccsével a család vállalkozásait igazgatta már fiatal korától. Vegyesbolt, messze földön híres vendéglő, hentesüzem, kocsma, szikvízüzem, sokáig sorolhatnám mivel foglalkoztak. Az 1950-es évek elején őket is elérte az államosítás szörnyűsége, amiért addig dolgoztak, egyik pillanatról a másikra szűnt meg. Az addig helyben élő, szülőfalujához hű család költözni kényszerült. Nagyapám a környező nagyközségben kereste a boldogulást, családjával Tiszafüredre költözött.

- Hogyan érintette az '56-os szabadságharc? Mi történt vele a harcok alatt és után? Milyen megtorlások érték őt és a családot?

- Ez a család is megkapta osztályidegen és kulák jelzőket, mindent elvettek tőlük. Híresen jó szakember lévén, nagyapámat az egyik helyi szövetkezet elnökhelyettese, kiskereskedelmi üzemágvezetőjeként érte a forradalom. Bár családja érdekében eleinte megpróbált beilleszkedni, nem hagytak számára békét. Mindenhol hátrányok érték, kizárólag szakmai kvalitása miatt tartották meg állásában, de később családja megtagadását kérték tőle, ez pedig az utolsó csepp volt a pohárban.

Társaival figyelemmel kísérte az eseményeket, amikor eljött az idő, ő is fellépett a forradalom színpadára. A helyi forradalmi gyűlésen, mint hangadó állt néhány társával a tömeg élére, hogy elejét vegyék a köpönyegforgató pártemberek szónoklatának, majd a tiszaderzsi pártvezetés leváltására indultak, ám a párt helyi emberei elbújtak előlük, ahogy megsejtették mi készül ellenük. Október 26-án este, egy szervezett akció keretében ledöntötték Tiszafüreden a szovjet obeliszket, míg néhány társuk a rendőrséget foglalta le a szövetkezet raktárából kölcsönvett néhány liter ajándék borral. Miután helyi pufajkások a család biztonságát veszélyeztették, úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz, így családjával és legjobb barátjával Budapestre mentek. Egy magas rangú katonai tisztnél húzták meg magukat a Kacsóh Pongrácz úton. A fővárosban éppen dúltak a harcok, nagyapám és társa éjszakákra, napokra tűnt el. Tudjuk, hogy fegyveres harcokban nem vettek részt, de mint később kiderült, kapcsolatai és anyagi tehetősége révén támogatta a fegyveres csoportok szükségleteinek előteremtését. Sokan sajnos ekkor is üzletet csináltak a forradalmi erők kiszolgálásából, ilyenkor jöttek jól az olyan emberek, mint nagyapám, aki egykori kereskedő lévén pénzét és kapcsolatait használta fel arra, hogy útnak indulhassanak a szükséges szállítmányok vidékről. Minden pénzét, a család utolsó forintját is a forradalom sikerére tette fel, mindent egy lapra. A keserű kudarc ízét a megtorlás tetézte, folyamatos verések, koncepciós vádak és börtönbüntetés. Ez utóbbit Szolnokon, majd a híres Gyűjtőfogházban és Állampusztán töltötte. A gyűjtőben cellatársa volt Darvas Iván, a nemzet színésze. Ember tudott maradni a nehéz időkben is, a forradalom idején, Tiszafüreden, két kisgyermekes ÁVH tiszt családjának adott menedéket saját házában, olyanokat mentett meg, akik családjukkal menekültek a forradalom haragja elől, Jászberényben és Budapesten akasztás és lincselés várt volna rájuk.

- Milyen hosszú távú hatással volt ez a családra és a nagyapád életére? Idősebb korában mennyire volt ez benne a család mindennapjaiban, mennyit beszéltetek a történtekről?

- Nagyapám a folyamatos verések következtében többszörös fejsérülést szenvedett, ez a negyvenes évei végén súlyos látászavart, szemfenékbevérzést, idős korában agysorvadást eredményezett. Tőle tudjuk, hogy a börtönben rendszeresen rájártak és kizárólag a fejét ütötték miközben azt kérdezgették tőle: “Na most mondd! Mi bajod a kommunistákkal?!”. A rendszer ellenségeként, megfigyelve és ellehetetlenítve töltötte élete hátralévő részét. Miután végignézte szülei tönkretételét és a család kisemmizését, a forradalom után tanúja volt saját családja széthullásának. Felesége belebetegedett a megtorlás gyötrelmeibe, férje bebörtönzésébe, gyermekei hátrányból indultak az élet sok területén.

A rendszerváltozásig szűkszavúan beszélt a forradalmi eseményekről. Féltette családját. A 80-as években aztán megtört a jég, felszínre kerültek a részletek, bátrabban beszélt az eseményekről, újból felvállalta rendszerellenes nézeteit. Ekkor már túljárt a hetvenen. A csúcspont 1991-ben volt számára, amikor Göncz Árpád köztársasági elnöktől személyesen vette át kitüntetését. Úgy érezte révbe ért az élete, elismerték. Büszke volt arra, hogy részt vett 1956 október-novemberének eseményeiben, azt mondta lányának: „ma sem csinálnám másként”.

Életét nagyon erősen meghatározta az 1956-os forradalom, egyfajta keretet adott. Napra és órára pontosan negyven évvel annak, hogy földre zuhant a szovjet emlékmű Tiszafüreden, 1996. október 27-én a hajnali órákban hunyt el.

- Milyen hatással voltak a te életedre a nagypapáddal történtek? Mit tett hozzá a te életedhez, milyen irányt szabott neked? Mi volt a legértékesebb gondolat vagy elv, amit tőle tanultál meg?

- Rengeteget hallottam nagyapám esetéről, a család korábbi sikereiről és szenvedéséről. Édesapám hat hetes volt a forradalom idején, nővére 12 évesen nézte végig az eseményeket, szovjet tankok között bujkálva szerzett testközeli élményeket a forradalomról. A börtönből hazatérő nagyapámat fia ismeretlenként köszöntötte, hiszen addig nem látta, nem emlékezett rá. Olyan dolgok ezek, melyek alapvetően határozzák meg egy család életét. Keresztény neveltetésemből adóadóan már kicsiként belém ivódott a hazaszeretet, a történelem és a múlt iránti tisztelet, a hagyományőrzés. A családban egyébként is genetikai úton öröklődik a történelem iránti nagyfokú érdeklődés.

Mit tett hozzá az életemhez? Alapvetően határozta meg jellememet, világlátásomat, értékrendemet és tanulmányaimat. Az ő életük iránymutatás az unokák számára is. Megtanultam, hogy bármilyen történelmi időkben, vérzivataros pillanatokban is embernek kell, hogy maradjunk, kitartással és akaraterővel újrakezdhető és építhető az életünk. A közösség nagyon fontos, hiszen az tart minket életben. A becsület, erkölcsi tartás, elveink és hazaszeretetünk mindennél előbbre való kell, hogy legyen. Nagyapám példája tanított meg arra is, hogy mennyire fontos és értékes számunkra a család és a barátság.

- Véleményed szerint fontos-e, hogy évről évre megemlékezzünk '56-ról? Miért? Milyen iránymutatást ad, milyen értéket közvetít, ami a mai napig hat?

- Bárkiből lehet hős, de hőssé csak az igazán fontos pillanatokban válhatunk, amikor a történelem próbára teszi bátorságunkat, kitartásunkat és becsületünket. Ezt bizonyította az 1956-os forradalom. Olyan emberek álltak és harcoltak egy oldalon, akik más-más társadalmi réteghez, valláshoz és nézetrendszerhez tartoztak. A szabadságharc egy keretet adott a sérelmeknek, országszerte forradalmárok ezrei fordultak az elnyomó hatalom ellen, családjuk tönkretétele, ellehetetlenítése, elhurcolása és családtagjaik bebörtönzése, tehát az általános elégedetlenség miatt. Az érdekközösség összekovácsolta a forradalmi erőket, közös nevezőjük a szabadságvágy és a hatalom leváltása, az ország felszabadítása volt. A magyar néplélek alapjelleméhez tartoznak ezek a tulajdonságok, ezeket közvetíti számunkra ma is a forradalom, ezért fontos évről évre megemlékezni róla.

- Szerinted él-e még bennünk, magyarokban ez a harcos szellem?

- Előttünk vannak a szükséges történelmi példák, emberi sorsok, minden adott ahhoz, hogy tanuljunk, ne a saját bőrünkön kelljen megtapasztalni azokat. Eleink helyettünk is megfizették a drága tanulópénzt, kötelességünk élni ezzel a lehetőséggel. De nem tesszük, és itt látom a problémát. Akaratosan és makacsul tudjuk hangoztatni az igazunkat jelentéktelen dolgokkal kapcsolatban, olyankor megalkuvást nem tűrően feszülünk egymásnak. Persze sok példát látunk arra, hogy fontos kérdésekben is tudunk ilyen módon állást foglalni, de ezek a problémák eltörpülnek a nagy, korábbi kihívások mellett. Hogy képesek lennénk-e igazán releváns helyzetekben is érvényre juttatni ezt a harcos szellemet, az csak igazán fontos történelmi pillanatokban fog eldőlni. Tehát igen, él még bennünk ez a jellemvonás, a kérdés csak az, hogy tudunk-e élni vele. Én optimista vagyok.

Ujvári László történész-politológus könyve, a "Kisemmizve, a rendszer ellenségeként" megvásárolható a tiszafüredi Kiss Pál Múzeumban, vagy e-mailben rendelhető az ulaszlo.hun(KUKAC)gmail.com e-mail címen.