Visszamennék egy kicsit az időben, egészen 2006. szeptember 17-ig. Ezen a szép, napsütéses vasárnap délutánon éppen autóztam Nagykovácsi felé, hogy az építési telken derékig érő gazt irtó leendő férjemet begyűjtsem. Rádiót hallgattam. Gyanútlanul. Már nem emlékszem, melyik csatornát. Hírek következtek. Bombaként robbant: nyilvánosságra került a magyar miniszterelnöknek az MSZP-frakció balatonöszödi zárt ülésén – nem sokkal a 2006-os országgyűlési választások után – elhangzott beszéde, pontosabban akkor még csak néhány részlete, melyben Gyurcsány Ferenc olyan kijelentéseket tett, miszerint „elkúr”-ták, nem kicsit, hanem nagyon, valamint „nyilvánvalóan” végighazudták az elmúlt másfél-két évet, meg „kurva ország”, és a többit már tudjuk…

Amikor megérkeztem a telekhez, a férjemet (a leendőt) egy kis Buddha állapotában találtam: révetegen mosolygott rám az egész napos, szabad levegőn végzett munka után. Előadtam neki a döbbenetes hírt, de annyira jót tett neki a mindennapos irodai munka után a vidéki levegő, hogy egész lassan érte el az ingerküszöbét. Másnapra azonban nagyon is felfogta…

Akkoriban együtt dolgoztunk. Eljegyzésünket nem reklámoztuk az irodában. Már volt időpontunk az anyakönyvvezetőnél és a templomban, s azt is tudtuk, hogy házasként már nem fogunk ugyanazon a munkahelyen dolgozni.

Azon a bizonyos másnapon, azaz 2006. szeptember 18-án, hétfőn, úszni mentünk munka után. Aztán a körúti török étteremben vacsoráztunk. Én úgy döntöttem, hazamegyek, mert elfáradtam, a férjem azonban azt mondta, elmegy a Parlamenthez, megnézi, mi történik ott, mert egyre-másra érkeztek a hírek, hogy az emberek kivonultak és demonstrálnak, talán történelmi pillanatokat élünk. Elváltunk. A férjem este kilenckor öltönyben, sporttáskájában az úszócuccával elsétált a Parlamenthez. Én pedig hazamentem.

Nem laktam messze: a Nyugati Pályaudvar közelében. Otthon lerúgtam a magassarkút, messzire hajítottam a kosztümöt, bekapcsoltam a tévét, hátha onnan megtudhatok valamit arról, mi zajlik a Parlament környékén. Egyedül a hírtTV tudósított az eseményekről élőben, de ők egyfolytában. A tudósításból kiderült, hogy Toroczkai László épp akkor „vitte át” a tömeget a Magyar Televízió székháza elé a Szabadság térre, ahol egy petíciót kívántak beolvastatni, és állt a bál a rendőrök, valamint a tüntetők között. A tudósító még egy, a helyszínen talált lőszerhüvelyt és lőszert is bemutatott az adásban.

Te jó ég, mi történik? A saját szememmel akarom látni!

Én úgy megijedtem, mi lehet még itt, hogy azonnal taxit hívtam. A sofőr halálra váltan nézett rám, amikor közöltem vele, hogy a tévészékházhoz vigyen. Ott meg is találtam a férjem, amint a Szabadság téri mélygarázs személyzetével alkudozott éppen, nem tudnának-e keríteni egy vállfát a zakójának, meg itt hagyhatná-e a sporttáskáját ideiglenesen, mert könnyebb lenne neki közelebbről megnézni a székház bejáratánál, illetve a környéken zajló eseményeket, ha letehetné a cuccát meg a gyűrődő zakóját.

Tulajdonképpen alig hittünk a szemünknek. A tévészékház bejáratánál, a lépcsőkön néhány sorban rendőrök álltak, akik szinte mozdulatlanul viselték a tüntetők egy maroknyi, vehemens csoportjának támadásait. Ugyan felháborodtunk a mára öszödiként elhíresült beszéden, és megértettük azt, miért forrongnak az emberek, de azt nem, hogy miért állít a közhatalom élő pajzsként és céltáblaként pár sorban egy maroknyi rendőrt a tévészékház bejárati lépcsőjére. Megjelent egy vízágyús kocsi is a Szabadság téren a székház közelében, bár arra nem emlékszem, hogy bárki elázott volna tőle. Bevetett a rendvédelem könnygázt is. Amikor túl közel mentem, hogy jobban lássam a történelmi eseményeket, én is kaptam belőle, annyit, hogy a tüdőm megtelt vele, s egyáltalán nem bírtam levegőt venni, csak a gázt éreztem magamban. A ruházatukat maszkként használó tüntetők azonnal kiemelték és kiadták a lányokat a gázból, oda, ahol már ritkább volt, s lehetett lélegezni. Engem is azonnal kikaptak, és ott tettek le, ahol már tudtam levegőt venni. Ezután óvatosabb voltam.

Érthetetlen, miért nem volt hatékony beavatkozás az államhatalom részéről…

A tüntetők egy csoportja aztán beszabadult az épületbe, felmásztak az ablakokra, kitűzték, meglengették a magyar zászlót. A rendőrök eltűntek a bejárati lépcsőkről. A televízió egyik munkatársának fehér Skoda Octaviája lángokban állt.

Kisvártatva összefutottunk a sógornőmmel a Szabadság téren, akit szintén a történelmi események hajtottak oda.

Ez idő alatt pedig a tüntetők elkezdték bontani a szovjet emlékművet a téren.

Hajnalban indultunk haza. Ekkor tapasztaltuk, legnagyobb döbbenetünkre, hogy a Szabadság térre mindenféle irányból sugárban befutó utcákon rengeteg rendőr, valamint vízágyús kocsi sorakozott. Érthetetlen volt számunkra, miért nem vetették be őket, miért hagyták, hogy a tüntetők beszabadulhassanak a Magyar Televízió székházába, hiszen megakadályozhatták volna… Csak találgatni tudtunk. Talán a rendőri vezetés a tüntetők oldalára áll? Vagy legalábbis billeg? Vagy szándékosan engedik a rendbontást valamiféle hergelési céllal? Egyszerűen nem tűnt logikusnak a hatékony beavatkozás elmaradása…

A székházostrom utóélete

Másnap a munkahelyünkön szemvillanással és fél szavakkal kommunikáltunk azokkal, akik sejtették, hogy nem lehettünk közömbösek a körülöttünk zajló események iránt, hiszen ők sem voltak azok. Más kolléga is járt a Szabadság téren az éjjel (bár a helyszínen nem botlottunk egymásba), „be kellett gyűjtenem anyámat” felkiáltással (amely anyuka már az úgynevezett lánchídi csatában is tüntetett az előző rendszer ellen…).

Mint említettem, a Nyugati Pályaudvar közelében laktam. Esténként, sötétedés után nem mertem gyalog közlekedni a környéken, mert rendszeres volt a tévészékház ostromát követő napokban a járókelők rendőri vegzálása és egyéb módokon történő meghurcolása arrafelé.

És eljött 2006. október 23., a forradalom ás szabadságharc 50. évfordulójára emlékezés napja…

Felfokozott, feszült hangulatban ért minket 2006. október 23. Reggel a férjemmel gyalog indultunk el a lakásomból a Parlament irányába, az állami megemlékezésekhez szépen kiöltözve. Legnagyobb döbbenetünkre a Parlament környékét, pontosabban már az odavezető utcákat is hermetikusan lezárták! Az Alkotmány utcába – ami merőlegesen nekimegy a Parlamentnek – már be sem lehetett menni a Bajcsy-Zsilinszky útról. Próbálkoztunk más irányból is, de minden irányból kordonokba ütköztünk. Jól öltözött, ünnepelni indult középkorú emberek köröztek tanácstalanul a Parlament körüli utcák környékén.

A Markó utcán egy darabig be tudtunk sétálni az Országház irányába, de egyszer csak mögülünk egy droidnak öltözött, pajzsokkal és sisakokkal felszerelt rendőrhad megindult felénk, s elkezdett futni a teljesen tanácstalan, ünnepségkeresésben összetalálkozott néhány ember irányába. Nagyon megijedtünk, s a mi kis „csoportunk” – nénik, bácsik ünneplőben, a férjem és én – szintén elkezdett futni. Azonban azt vettük észre, hogy előttünk le volt zárva a Markó utca további része, ezért egyetlen választásunk maradt: hirtelen jobbra bekanyarodtunk a Szemere utcába, amelyen végigfutottunk egészen a Szent István körútig.

A körúton már egész csinos kis tömegecske gyűlt össze a Parlament környékéről kiszorított emberekből, de mindenki ütemesen haladt a Nyugati Pályaudvar irányába, mert a droidok a sarkunkban voltak továbbra is, már minden irányból.

A férjemmel a Nyugatinál beálltunk a 4-es, 6-os villamos megállójába, ami az út középvonalánál helyezkedett el, s amikor jött a jármű, fel is pattantunk rá. A körút menti járdákon ugyanis közvetlen közelről fújták szembe paprikasprével az embereket, akik javarészt mezei járókelők voltak, illetve – nem derült ki, milyen kiválasztásos módszerrel – a rendőrök egy-egy emberre rávetették magukat, köztük egy éppen a fagylaltját nyalogató idős bácsira is, aki szegény ösztönösen feltartotta a fagyiját, miközben a rend őrei a földre rántották.

Mentünk egy megállót a villamossal, s amikor leszálltunk az Oktogonnál, a Bazilika – Deák tér – Astoria – Blaha Lujza tér útvonalon az út közepén gyalogló tömeggé fejlődve jutottunk el a Corvin közbe, ahol meghallgattuk az ott megemlékezők az ünnepi beszédeit. Azt terveztük, ezután átsétálunk az Astoriához, hogy belehallgassunk a legnagyobb ellenzéki párt megemlékezésébe is.

Amikor már éppen indultunk volna a Corvin közből, anyósom felhívott minket, hogy eszünkbe ne jusson átmenni az Astoriához a Fidesz megemlékezésére, mert baj van: rányomják a tüntetőket a megemlékezőkre, lovasroham indult, kardlapozzák a tömeget, és elszabadult egy tank is!

Ezért hazaindultunk olyan útvonalon, hogy az Astoria és a Deák tér környékét elkerüljük. A kiürült Podmaniczky utcán sétálva taknyunk-nyálunk egybefolyt a csípős könnygáz maradványaitól a levegőben. Felnyaláboltuk az autót, s a férjem szüleihez mentünk aludni, messze az eseményektől.

…és másnap munkába indulva

2006. október 24-én reggel a 8-as buszról a Ferenciek terén szálltunk át a metróra. Addigra már hallottunk az Erzsébet-híd körül zajlott eseményekről is. A hatást pedig minden porcikánkban éreztük: amikor leszálltunk a buszról a Ferenciek terén, azonnal elkezdte csípni a szemünket az előző éjjeli csípős könnygáz maradványa. S ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami akkor fogadott minket, amikor lementünk a metrószerelvényhez a föld alá! Az oda beszorult tömény csípős könnygázban az emberek úgy jártak-keltek, mintha fogorvosnál várakoznának: mindenki próbált valamit – zsebkendőt, sálat, bármit – az orra, szája, arca elé tenni, mert meg lehetett fulladni attól, ami ott várta az utazóközönséget.

Utóhang

Ijesztő volt megtapasztalni, amint a társadalom ellen a saját rendvédelmi rendszere fordult. Az a rendvédelmi rendszer, amelynek a társadalmat kellett volna védenie. Ehelyett azt a miniszterelnököt és rendszerét védte, önkényesen, a rendelkezésére álló lehetőségekkel visszaélve, aki bevallotta, hogy hazudott, hazudtak, és „kurva ország”.

Ráadásul pontosan egy fél évszázaddal azt követően, hogy a magyar szabadságot lábbal tiporták a szovjet tankok, amit a Nyugat karba tett kézzel végignézett, mint ahogyan azt is, hogyan ítélte el koncepciós perekben a forradalmárokat és félemlített meg a népet az akkori hatalom.

Ötven év elteltével pedig a rendvédelem, az állami adminisztráció és „igazságszolgáltatás” megint azokat verte le, akik a csaló, hazug miniszterelnök és rendszere ellen álltak fel szóval, tettekkel, vagy egyszerűen csak a jelenlétükkel. És őket mind a hazai, mind a külföldi fősodratú média csőcselékezte.

Jelképes volt, és nagyon rossz üzenetet hordoztak a 2006-os őszi események, s utóéletük, a koncepciós perek: a levert és megtorolt 1956-os forradalom és szabadságharc után ötven évvel ismételten leverték a magyar népet.