Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne 56-ról úgy írni, hogy ne legyen se száraz, se elvont, s ne csak öten kattintsanak rá. Mert tudjuk, hogy megy ez manapság: csak a puncibulvár, a nagy szakítások meg a Brangelina-szappanopera újabb fejezetei képesek megmozgatni az internet közönségét. Többnyire. Mindig tisztelet a sajnos tényleg kevés kivételnek.

Augusztus 20-a előtt hallgattuk a rádiót. Épp A-ból B-be tartottunk, s az egyik csatornán az volt a napi kérdés, mit jelent neked ez az ünnep. Tízből kilenc ember rávágta: a tűzijátékot. Semmi államalapítás, de még új kenyér sem. Tűzijáték. Akkor kicsit elkeseredtem. Október 23-a tiszteletére nincs tűzijáték meg bohócfelvonulás, semmi csinnadratta. Így sanszos, hogy még kevesebbeknek ugrik be a forradalom, de legalább a köztársaság ünnepe.

1956. október 23-án sem volt tűzijáték. De volt sortűz, aztán megtorlás, kivégzések, egy életre megcsonkított, megnyomorított családok, s óriási mértékű kivándorlás az élhetetlen országból.

Az én családomnak nincsenek személyes élményei a forradalom idejéből. Édesapám mindössze hároméves volt ’56 októberében, édesanyám pedig még meg sem született. Vidékiek vagyunk, Tolna megyéből, így otthon legfeljebb csak a rádió erősen szűrt híradásaiból szerezhettek tudomást a nagyszüleim, mi is zajlik a fővárosban.

Ennek ellenére úgy szocializálódtunk, olyan nevelést kaptunk, hogy mindig tartsuk észben: múlt nélkül nincs jövő sem. A semmire, a tudatlanságra nem lehet építkezni. Milyen célokat tűzhet ki az, aki azt sem tudja, honnan jött?

Tizennyolc évesen történelem szakra jelentkeztem a bölcsészkarra. Nem egy menő gimnáziumból, hanem egy kereskedelmi szakközépiskolából. Éreztem, hogy ez az utam. Felvettek, mára pályaelhagyó történész vagyok. Firkász, ha úgy tetszik. De azt az öt évet, amit az ELTE bölcsészkarán töltöttem, semmivel sem cserélném el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy történelemből az érettségi idején többet tudtam, mint mikor lediplomáztam, hisz az egyetemen nem pedagógusok, tanárok oktatnak, hanem professzorok, kutatók, akiknek nem sok érzékük van az érdeklődés felkeltésére szeretett korszakuk iránt.

Ám az a közeg, az a pezsgő szellemi légkör, az a társaság, melyből a jövő értelmisége, a mostani 30-40-esek kinőttek, kinőttünk, sikeresen megszilárdította azt az értékrendet, melynek kezdeményeit otthonról hoztuk.

Számomra sosem volt kérdés a hazaszeretet. Mikor néhány éve erőteljesen nácizták meg sovinisztázták azokat, akik magyar zászlót tettek az ablakukba, vagy uram bocsá’, egy árpádsávos lobogóval jelentek meg egy rendezvényen, csak legyintettem. Mert én nem vagyok náci. Sem fasiszta, sem semmisem, így ki sem kérem magamnak ezeket a jelzőket. Ezek csak billogok, szavak, melyeket hülyék dobálnak játszásiból. De olyat sem hangoztatok lépten-nyomon, mekkora, égigérő nagymagyar vagyok, mert vannak érzések, melyek jóval magasztosabbak és mélyebbek annál, minthogy kívül tárolja őket az ember.

De ma, 2016-ban, 60 évvel az 1956-os forradalom kirobbanása után, kutya kötelességünk elmesélni gyermekeinknek, mi volt akkor. Miért haltak meg ezrek, miért vállalták a megtorlást, miért is küzdöttek eleink. És kutya kötelességünk az elvont és lesajnált „SZABADSÁG” szónak hétköznapi, mindennapi valósággal bíró értelmet adni, hogy az utódaink azt is értsék: a szabadság nem olyasmi, ami a történelemkönyvekben sárgul és dohosodik, mellyel egykor a nagyok játszottak, s nekünk nincs több dolgunk vele.

Hát dehogyis nincs! A szabadságért naponta meg kell küzdenünk. Az egyén szintjén is. Belül. Mert minden oldalról támadva van a belső szabadságunk, a szellemi szuverenitásunk, az értékrendünk. Támadják a híradások, amikor készre fazonírozott híreket etetnek velünk. Támadják az iskolában azzal, ahogy a tananyagot összeállítják. Támadják a közéleti személyiségek, írók, művészek, akik nem bíznak abban, hogy magunktól is megértenénk, mit is gondolnak a világról az alkotásaikon keresztül, nem: nekik direktben oda kell ülni ilyen-olyan politikusok mögé a pulpitusokra és alá kell írniuk mindenféle petíciókat, lehúzva ezzel akár értékes életműveket is a latrinán. Támadják a munkahelyeken, ahol 10-12 órát kell lehúznunk, hogy hazaérve már ne legyen erőnk magunktól semmire, csak a készétel mellé a kész híradót megzabálni. Folyamatos zaj van, harsog a semmi mindenhonnan. Hogy ne tudjunk gondolkodni, elmélyedni, elemezni, véleményt formálni. Önállót, eredetit.

Hát még szép, hogy naponta meg kell küzdenünk a józan eszünkért, az emberi tartásunkért és a szellemi méltóságunkért. Ma nem tankkal támadnak. Már nem. Még nem. De ez az ország most is élhetetlen. És ha nem maradunk maroknyian, akiknek nem csak egy munkaszüneti nap október 23-a és a többi pirosbetűs ünnep, akkor hiába adtak annyian életet a szabadságért cserébe. Akkor néhány év múlva nem örömködhet a tűzijátékot várva a szellemi csőcselék. Mert nem lesz tűzijáték. Mert nem lesz haza sem...

Utószó: A Magyar Nemzeti Múzeumban november 13-ig látható egy csodálatosan informatív kiállítás Rejt/Jel/Képek ’56 – A forradalom titkos művészete címmel. Az emlékezést és emlékeztetést kezdhetjük/folytathatjuk azzal, hogy elvisszük ide a gyermekeinket és végigvezetjük őket az időrendben berendezett termeken, közben pedig elmeséljük nekik, mi is történt akkor, s milyen kihatással van az életünkre a mai napig a múlt. Ha tájékozott, öntudatos, önállóan gondolkodni képes gyermekeket nevelünk, talán nem kell megismétlődnie 56-nak a közeljövőben. (Az írást illusztráló fotók a kiállítás képei.)