Lehet, hogy öregszem (sőt, köztünk legyen szólva, ebben szinte biztos vagyok), de teljesen rákattantam az ünnepi kivilágításokra. A települések fényárban úszó főutcái, terei, köz- és magánépületei hatalmuk alá kerítettek, és ezt én egyáltalán nem bánom. Eleinte különösebben nem is kerestem ennek az okát. Abban sem vagyok biztos, hogy valaminek, ami jó hatással van ránk, feltétlenül ennyire utána kell gondolni, de azt hiszem, talán az állhat mögötte, hogy sötét időket élünk. Nem csak azért, mert lustább a Nap, későn kel, aztán jó hamar le is nyugszik, hanem mert a világunk, az országunk mutat sötét képet. Lehet, hogy ennek a lelki, szellemi sötétségnek adja egyfajta materiális kompenzációját a vágyam, hogy még több ilyen ünnepi fényt láthassak, még több fény vegyen körül. Mint egyfajta védelem a sötétség ellen, ami teljesen magától értetődő, hiszen ha hideg van, befűtünk, ha szomjasak vagyunk, iszunk (meg ha nem vagyunk, néha akkor is), ha éhesek vagyunk, eszünk, ha sötét van, fényt gyújtunk.
Mondják, a karácsony, az ádvent elvesztette eredeti értelmét, elüzletiesedett, a Megváltó születésére való bensőséges várakozást felváltotta az anyagi javak, a pénzért megszerezhető talmi boldogság hajszolása. Mindezt figyelembe véve furcsa, érdekes, de nekem tetszik, hogy némi drót, azokra szerelt kis izzók, amiket szintén pénzért veszünk meg, számomra egyfajta mankót ad az ünnep lelki átéléséhez.
Amikor valamit az addig megszokottnál jobban megkívánunk, annak biztosan oka van. Gondolom az, hogy a szervezetünk jelzi, mire van leginkább szüksége. Például, amikor 2011-ben 11 napot feküdtem kórházban az ismeretlen eredetű fülzúgásom miatt, meglepő intenzitással kívántam a tejet. Az Angyali szteroid című könyvemben így írtam erről a jelenségről: „Hihetetlen, mennyire rászoktam a tejre, éppen ezért voltam kicsit kiakadva, amiért a reggelihez ketten csak egy kétdekás tejet kaptunk. Szóvá is tettem ráerősítve azzal, hogy „már elnézést, de ölni tudnánk a tejért”. Nem bírtam várni rá, hogy hozzanak, lementem a metrókijárathoz a mozgó tejboltba, ahol vásároltam egy literrel. Most egyáltalán nem figyeltem a reggeli tömeget, nem érdekeltek az emberek, csak célirányosan a boltot vettem célba, hogy minél hamarabb megkapjam az adagomat. Az eladó is biztosan szereti a tejet, ahogyan az is biztos, hogy nem csak a tejet szereti. Annak idején, amikor olvastam a könyvet, nagyjából így képzeltem Piszkos Fredet, a kapitányt."
Múlt héten tekeregtünk egy kicsit Ausztriában, ahol az ádventi készülődést nagyon komolyan veszik, az általam annyira vágyott fényekben egyáltalán nem szűkölködnek. Vettünk mi is egy fényfüzért. Felszereltük, szép, nagyon. De kevésnek éreztem. Két nappal később megint felkerekedtünk, délután, hogy sötétedés után érjünk Ausztriába (és Szentgotthárdra, ami osztrák szintet hoz díszkivilágításban), ahol ettük a szemünkkel a karácsonyi fényeket, és vettünk még többet otthonra is. Stílszerűen mondhatnám, és mondom is: mehr licht!
