A héten megint elment egy ikonikus alak, mindannyiunk nagy kedvence, az időtlen gondtalanság, vagy gondtalan időtlenség közvetítője, Bud Spencer. És megrendültem. Idén már sokadszor.

Mellbevágó volt, mikor elment David Bowie, néhány nap múlva Alan Rickman, a Black művésznéven ismert Colin Vearncombe, aztán Prince, vagy a magyar művészek közül például márciusban Krencsey Marianne vagy Psota Irén, Aigner Szilárd. A napokban pedig Bud Spencer.

Sokat gondolkodtam, miért lehet, hogy kollektív megdöbbenés, értetlenség és már-már tagadás fogadja bizonyos emberek halálhírét.

Aztán két dologra jutottam. Az első: vannak olyan erős egyéniséggel, szuggesztív jelenléttel bíró művészek, akiket más dimenziókba képzelünk, akikről azt hisszük, ők kortalanok és halhatatlanok. Mert ha nem is foglalkozunk velük minden nap, nem olvasunk, nem hallunk róluk (egyébként az is az érték egyik fokmérője számomra, hogy a minőség nem tódul minden bulvárújság címlapjáról naponta az arcunkba), de megnyugtató a tudat, hogy – kis túlzással – az életünk részei. Akikről nem gondoljuk, hogy ugyanúgy esznek, alszanak, élnek, s aztán idejük lejártával meghalnak, ahogy mi, hanem őket a művészetük, a lényük, a bennünk általuk kiváltott kellemes hatások, felemelő pillanatok révén ismerősökként, barátokként, „életsóként” tartjuk számon.

A másik dolog, amivel magyarázom, hogy érzékenyebben érint egy-egy híresség halálhíre, az a gyermeki nosztalgia, s a keserűség, hogy a távozásukkal szükségképpen le kell zárni egy olyan múltat, mely kellemes érzéseket ébreszt bennem, akárhányszor csak visszagondolok. Ezek az emberek egytől egyik a gyermek- és ifjúkorom meghatározó szereplői voltak. 

Nem voltam nagy Bowie-rajongó, de ő tipikusan az az ember volt a szememben, akit nagyra tartottam a különcsége és az önazonossága miatt. Mivel nagyjából úgy nézett ki 35 évesen is, mint 65-ösen, joggal gondolhattam, hogy ő sosem fog elmenni. Valahogy pimaszabbnak gondoltam annál, minthogy fogja magát és meghal.

Vagy Prince, akinek a halála a mai napig sok kérdőjellel terhelt. Emlékszem, a 80-as évek végén, a magyar egyentársadalom egyenházainak egyenszobájában, a konformista életek egyikét élve, ugyanolyan kislányként, mint rajtam kívül még hárommillió, megdöbbenve néztem a Super Channelen egy alacsony hapsit, aki pont olyan magassarkú cipőben parádézott, mint anyukám ünneplője. És mivel lányok nyalták-falták a videoklipben, fel sem tételezhettem, hogy esetleg ő nőnek érezheti magát. Nálunk nem volt szokás kitűnni, egyéniségnek lenni, ezért értetlen, borzongásos csodálattal néztem attól kezdve, bármit csinált.

Bud Spencer és Terence Hill. Talán ők a leginkább halhatatlanok. Még most is ezt mondom, jelen időben, holott tudom, hogy a duó szólóvá csonkult. Ez az utánozhatatlan, műfajteremtő páros olyan atmoszférát varázsolt az otthonokba, az életünkbe, melyet sem leutánozni, sem elmondani, csupán érezni lehet. És valószínűleg ugyanazt éreztük mindannyian, ha feltűnt valamelyik ikonikussá lett filmjük a tévé egyik csatornáján. Ők semmi mást nem akartak, csak szórakoztatni és bebizonyítani, hogy még a rosszak is jók, vagy javíthatók, hogy a jók sem feltétlenül balfácánok, sőt, még azt is elérték, hogy nézőként várjuk a jó kis csihi-puhit, mert azzal is örömet okoztak.

Vagy a gyönyörű Krencsey Marianne, akit kislányként irigyeltem a szépsége miatt, akinek odavoltam a hangjáért. Ő szerettette meg velem Jókait. Az Aranyember filmváltozatától kezdve minden általam olvasott Jókai-regényben úgy képzeltem el a főszereplőt, amilyen ő volt.

Alan Rickman, a legsármosabb, legvonzóbb gonosz (vagy nem is annyira gonosz), akit csak el lehet képzelni. Legyen szó a Robin Hood című filmről, a Die Hardról vagy a nonplusultra Harry Potter-sorozatról. Még az Igazából szerelem öregecskedő sármőreként is mágnesként vonzott bennünket.

Ezek az emberek a gyermekkorom, a 30-asok, 40-esek gyermekkorának emblémái voltak. Távozásuk azt is jelenti, hogy egy korszak végképp lezárult. Hogy a védőburok, melyet a szüleink és ezek a kultikus személyek jelentettek, hasadozik, szakadozik. Talán azért, hogy a múlt helyett a jövőbe tekintsünk, s nyitott szemmel és szívvel figyeljük, keressük, a mi csemetéink gyermekkorának vajon kik (lesznek) a meghatározó szereplői. Reménykedjünk, hogy vannak, lesznek. Mert ez az élet rendje.