Nagymamám is itt lakott, ebben a házban. A házban, amelyet az ő nagyapja épített. Érthető, hogy minden szegletéhez, minden kőhöz, cseréphez ragaszkodunk. Éppen 47 éve, új házasként kerültünk ide, a Házba. Szándékosan írom nagybetűvel, mert számomra a házunk egy személy, egy családtag. Szülőházam éppen mellette van; mikor férjhez mentem és elköltöztem, egy háznyit kellett csak odébbállnom.

Nem tudom elképzelni, hogy máshol is lakhatnék. Évekkel ezelőtt volt egy rémálmom, s ha eszembe jut, még mindig hideg verejték lep el. Azt álmodtam, hogy az udvar sarkából, az utcáról lesek befelé, és vadidegen emberek jönnek-mennek a Házunkban. Rosszul lettem a zokogástól. Felébredtem, és valóban sírtam, csupa könny volt az arcom, a párnám. Borzasztó érzés volt!

A Ház pont olyan tágas, amilyenre szükségünk van. Pont olyan magas, ami nekünk a legtökéletesebb. Pont olyan illata van, amitől a Ház otthonná válik. Mióta nyugdíjas vagyok, otthon sütöm a kenyeret. Ha éreznétek a sülő kenyér illatát, keveredve a mindennapjaink illatával, megtudnátok, hogy milyen csodálatos dolog egy ilyen régi házban élni, és például kenyeret sütni.

Az 1840-es években épült, vályogból, óriási fagerendákkal fedve a padlást.

Arra tiszta agyagréteg került, gyönyörűen elsimítva. Nem tudom, hogy csinálta Ómi, a nagymamám, de amikor ősszel átkente híg agyaggal a padlást, az fényes, kemény felületté vált. Nem volt por, a száraz széna szétterítve illatozott. Felvihettük a padlásra a száradó ruhát, nem lett poros. Sőt! Illatos lett a szénától. Sajnos ez az idilli állapot megszűnt mára, nincs széna, nincs szépen elsimított agyagréteg, mára a feleslegessé vált dolgok tárhelye lett a padlás.

Fönt lakunk egy hegyen, ahová Ómi 80 éves koráig minden nap felsétált az esti miséről hazajövet. Vajon mi is képesek leszünk rá? Hát persze!

A gyerekeink sokszor próbáltak rábeszélni arra, hogy adjuk el a Házat, és költözzünk valami „jobb” helyre. Igaz, a környékünk - hogyan fogalmazzak finoman? - mára nem a legjobb környék. Az évek során az eladó sváb házakat nem svábok vették meg. Olyanok költöztek ide, akik udvarában még véletlenül sem nő egyetlen szál fű sem, hangoskodnak, ócska zenét bömböltetnek, verekednek, veszekednek. Szép magyarsággal kérdezem: értve vagyok?

De nem költözök el innen! Nem és nem! Csaknem 200 éve él itt a családom, minden fa, minden bokor ismerős, minden szög helyét tudjuk, ismerjük. Hogy mehetnénk el innen? Abba én belehalnék!

Itt akarok élni, ide várom haza a gyerekeket, unokákat, ide köt minden!

Jó itt élni! Igen! Élet! :)