Ülök a gép előtt frissen mosott hajjal. A 40 fokban nem használok hajszárítót, így az amúgy is kezelhetetlen sörényem tincsei villámhárítókként merednek jobbra-balra, ide-oda. Konditermet hetek óta nem látott testrészeim puhán (nagyon puhán) pihennek egymáson.

A csak négy fal között használatos (és itt is csak akkor, ha egyedül vagyok) sárga forrónadrágban és kinyúlt trikóban pihegek. Mit szépítsem: le vagyok lakva.

Ebben a jobb sorsra érdemes állapotban ér a felismerés: Jennifer Lopez július 24-én már 47 éves. Kilenc és féllel idősebb, mint én, ám nem mondom, hogy kettőnk közül ő tűnik korosabbnak.

47! Te jó ég! Nemrég láttam James Corden utaztatós-karaokes VIDEÓJÁT vele, s arra gondoltam, ez a nő nagyon rendben van. Nagyon. Szép, ápolt, önazonos, vidám, tudja, mit akar és tudja, mennyit ér.

Jó, nyilván nem egy budapesti panel kilencedik emeletén kell merengenie az élet meg a holnap nagy dolgain, de akkor is. Jó ránézni, jó hallgatni, átüt a képernyőn a pozitív kisugárzása.

Az van, hogy most irigylem. Nem az életét, nem a csillogást, pláne nem a zűrzavaros magánéletét meg a 25 évvel fiatalabb fiúcskákat, akiket ideig-óráig férjként fogyaszt. Hanem az erejét. A kitartását, hogy képes edzett meg ápolt meg vidám lenni, még ha ebből is él.

Mert én mindig fáradt vagyok. Meg feszült. Meg nem alszom. Meg bizonytalan vagyok. Néha erős, de többször gyenge. A belső utamat mindig újra és újra kezdem. Eltévedek, útelágazáshoz érek, s ahelyett, hogy mennék valamerre, mindig visszafordulok az origóhoz. És még nem vagyok 47, csak majdnem 38, de még sosem éreztem magam igazi nőnek. Még sosem éreztem igazán, hogy rendben vagyok. Külsőleg-belsőleg. Vannak aprócska villanások, amikor valami tetszik, amikor úgy érzem, majdnem alakul valami magabiztosságféle, aztán vissza is bizonytalanodom a szürkeségbe.

És az ilyen nők láttán, mint Jennifer Lopez, gondolkodom el: más hogy csinálja?

Igen, most abból él, hogy stylistok, személyi edzők, fodrászok, sminkesek „megcsinálják” szépre, de ahhoz, hogy mindezt elérje, kellett egy belső erő, egy ősbizalom saját magában, hogy egyáltalán lehetősége legyen erre a polcra felkapaszkodni.

Amikor Bronxban arról ábrándozott, hogy híres táncos lesz, s minden nap metróval bumlizott a manhattani tánciskolába, még nem tudhatta, hogy „bejön neki az élet”. Csak ment, odatette magát, s ez egyszer csak sikerre váltódott.

Ebben egyek vagyunk. Mert én is odateszem magam. Mert én is képes vagyok addig menni, addig csinálni, amit rám bíztak, még orra nem bukok. Megyek, teszem a dolgom, de mégsem érzem azt, hogy igazán magamért csinálom. Mintha nem hinném el, hogy én is megérdemlem a sikert. Pedig nem kívánnék sokat. Csupán annyit, hogy egyszer én is érezhessem azt a lehengerlő, elsöprő magabiztosságot, mely egy nőt NŐVÉ tesz. És ehhez nem kell szépítő stáb sem, mert amíg ott, belül nem születik meg, addig hiába minden fodrász meg sminkes.  

És még nem vagyok 47, csak majdnem 38. Nem tudok táncolni, sem énekelni. De megyek egy úton, s talán mire 47 leszek, én is olyan magabiztosan mozgok a világban, mint Jennifer Lopez. Vagy nem.

Őt mindenesetre Isten éltesse! Megérdemli.          

(Az írás 2016. július 24-én jelent meg.)