Két férfivel élek együtt, akik bizony nem a házimunka és az összepakolás éllovasai. A férjem – saját bevallása szerint is – nagyon szereti a rendet, de nem tartja. Tanúsíthatom. Már-már leírni is unalmas és közhelyes, hogyan és hol hevernek a gombócba gyűrt fáradt zoknik esténként… Még 20 év után is X-akta, ha már a pultig elviszi a piszkos tányért, miért nem képes betenni a mosogatóba; vagy miért a vendégszobában – amit újabban én csak kotoréknak hívok – gyűjti a levetett pólókat és nadrágokat ahelyett, hogy a szennyesbe dobná.

De a fiam a teljes csőd e téren. 11 évesen még én készítem ki a ruháit reggelente, mert magától nem biztos, hogy leesne neki, mi mi után következik. Volt, hogy úgy ítélte meg, a pizsamafelső, amiben egész éjjel izzadt és gyűrődött, gond nélkül adaptálható egy iskolanapra is. Még jó, hogy a fogmosás és reggelicsomagolás közben résen voltam, s kiszúrtam, hogy a flanel felsőre húzza fel a kapucnis pulcsit. A hétköznap esti étkezések általában úgy zajlanak, hogy Benedek a kedvenc tinisorozatát nézve, tálcáról fogyasztja el a vacsorát – mert az apja nincs itthon, én meg nem eszem semmit 6 után -, s ha végzett, a dohányzóasztalra helyez tányért-poharat, hogy onnan a fene vigye el!

A fentiekért persze nem a srácokat okolom. Csak és kizárólag saját magamat. Bár Gábort így „kaptam” az anyukájától – aki három férfivel élt együtt, s mindent megcsinált helyettük -, s mire észbe kaptam volna, már ez a rendszer állt fel nálunk is. Benedeket pedig úgy elrontottam, hogy csak na! Az én édesdrágatündérkicsikémnek semmit nem kellett csinálnia, amíg pici volt, mert anya mindig ott termett, ha szükség volt rá. Aztán csak nőtt, nőtt, érett, 11 lett, s anya már hiába nem szeretne ugrani, egész egyszerűen muszáj, mert Gyermek alapvető dolgokkal nincs tisztában. A minap keresett valamit. Közöltem vele, ott van a spájzban, a mosógép mellett. A spájzot még csak-csak beazonosította, de azt muszáj volt megkérdeznie, melyik a mosógép… Hát így.

Épp ezért örülök annak, hogy az iskolában bevezették a háztartási alapismereteket. Beni méltatlankodva közölte tegnap este, hogy ma a dupla technika órán sütni-főzni fognak. És hogy a konyhai pacsmagolás lányos dolog. Hát a nagy francot, édes szép gyermekem!

Egyelőre nem csengett túl hitelesen a számból a magyarázat – hisz még én vagyok a biorobot - hogy a mai világban egy férfinek igenis ugyanúgy meg kell állnia a saját otthonmenedzselési lábán, mint ahogy egy nőnek anyagilag. Kell tudnia alapszinten főzni, kivinni a szemetet, felismerni a mosógépet és a porszívót. Mert ha önálló egzisztenciát teremt magának, bizony a tiszta tányér és tiszta ruha egy idő után elfogy még akkor is, ha 200 lesz belőlük.

Azon azonban kicsit elgondolkodott, mikor emlékeztettem, hogy az apja igazán remek séf, s egyáltalán nem tűnik lányosnak a csodás karácsonyi menü készítése közben, vagy mikor egy szimpla vasárnapi ebéd is mesterműként kerül ki a keze alól. (Attól nagyvonalúan eltekintünk, hogy egy pörkölt-nokedlihez 12 edényt használ fel, meg be van oltva mosogatás ellen…) És ebből talán kiindulhatunk.

Szóval: úgy néz ki, hogy az én tejben-vajban fürösztött gyerekem ma kókuszgolyót készít ötödik-hatodik órában. Ha szerencsénk van, és a tanár kellően motiváló lesz, talán a barátaival együtt menő dologként marad meg bennük az ételkészítés folyamata, mellyel néhány év múlva még a lányoknál is bevágódhatnak. De első körben az anyjuknál biztosan.

Mert ha engem az elkövetkező hónapokban elkápráztat a főztjével, biz’isten még egy darabig elnézem neki, hogy fogalma sincs, hogy néz ki egy vasaló. Aztán kérek egy időpontot az igazgató úrtól a suliban, s javaslom, hogy indítsanak rendrakási alapismereteket is. Már gondolok a leendő menyemre…