A gasztrohét utolsó napját mivel is nyithatnánk, mint egy kis elmélkedéssel mindannyiunk napi betevőjéről, a kávéról? Arról a fekete csodáról van szó, melyről tényleg elmondható: ahány ház, annyi szokás. Másképpen szólva: ahány ember, annyi kávé. Valakinek – pl. nekem is – a „kis fekete” a kedvence, mások a tejhabos cappuccino-ra, megint mások az óriási adag, lágybarna latte-ra esküsznek. S nem csak ahány ember, annyi kávé, hanem ahány kávézó, szintén annyi variációja van a nap nehezén átlendítő nedűnek.
Én pl. nagyon szeretek kísérletezgetni. Beülni egy helyre, rendelni egy eszpresszót, s várni. Szívdobogással várni, vajon ott és akkor mit kapok. Ezüstös tálcán hozzák-e, kispohárban vízzel? Lesz-e a fehér cukor mellett barna vagy nádcukor is? A tejszínhabot a kávém tetejére halmozzák-e, vagy külön edénykében érkezik? Ezek úri huncutságnak tűnnek, de szerintem fontos dolgok. Ha valahol igazán megadják a módját, attól megtisztelve érzem magam, s másképp esik a kortyolgatás is, mint ha csak úgy elém hajítanák.
Gyermekkoromban nem volt igazi kávékultúra. Csak az opálosra vízkövesedett üvegpoharakra emlékszem, bárhová mentem. A tanító néniknek, a bolti eladóknak, édesanyám munkahelyén a kórházi dolgozóknak ugyanolyan egyforma poharuk volt. Kinek rúzsfolttal ékített, kinek megkövesedett cukorréteggel az alján. Ezekbe folyt le a kotyogóból a keserű. Kávészakértők szerint a feketéhez azért adnak vizet, hogy az eszpresszó élvezete előtt kiöblíthessük a szánkat, hogy semmilyen zavaró tényező (értsd: oda nem illő maradék, korábbi kóbor ízek) ne vonja el a figyelmünket a kávéról. Ez évtizedekkel ezelőtt is így volt a világ boldogabbik felén. Frei Tamásnál olvastam, hogy az „átkosban” nálunk azért adtak vizet a kávé mellé, hogy a rettenetes keserű lenyelése után bő lével kiöblíthessük a szánkból az eszpresszó maradékát. Micsoda különbség!
Én akkoriban mit sem tudtam az ízekről, csak az illatokat éreztem. A kávé illatáért pedig – lett légyen az íze bármilyen keserű – egészen kicsi koromtól rajongok. Emlékeztek még az ABC-kben egykor felállított kávédaráló gépekre? Megvetted a szemes kávét, s helyben ledarálhattad magadnak. Ettől minden élelmiszerbolt bejárata körül kávéillat terjengett (kicsit beljebb jött a savanyú tej, de az intro akkor is fantasztikus volt). Én nem azért szerettem volna minél előbb felnőni, hogy ne kelljen iskolába járnom (a gyerekek legfőbb vágya, hogy felnőttként maguk mögött hagyhassák a sulipadot), hanem azért, hogy végre ihassak kávét.
Az első eszpresszóm elfogyasztására aztán elsős egyetemistaként, az első vizsgaidőszakban került sor. Instant szörnyűség volt, mert a kollégiumi lé(t) nem tette lehetővé a kávéházban ücsörgést. Megittam, csalódtam, de egy idő után megszoktam. Aztán ahogy kezdtem világot látni, majd munkahelyem is lett saját keresettel, egyre többször, egyre több helyen engedtem meg magamnak a kávézást. S ez így van manapság is. Inkább nem ebédelek, de egy jó kávénak nem tudok ellenállni. És érdekes módon sosem érdekeltek az óriási adag, szupermenő kávécsodák. Ragaszkodom az eszpresszómhoz: két cukorral, tejszínhabbal. De a jövőben szeretnék eljutni arra a szintre, hogy a kávét üresen, a maga natúr feketeségében is élvezni tudjam. Az tényleg szupermenő lenne.
(Az írás 2015. szeptember 28-án jelent meg.)
