Kétéves korodra elég magabiztosan jársz. Lehet, hogy a pelus még szériatartozék, de már csak hónapok, néhány szűk esztendő kérdése, hogy feléledjen benned a nő.

Ötévesen szemet vetsz édesanyád magassarkúira, sáljaira, sminkcuccára. Még úgy billegsz a tűsarkakon, mint szarka a dögön, de az ösztön kiszabadult, nincs mit tenni. Határozott elképzelésed van minden reggel, mely szettet szeretnéd felvonultatni az óvodában. A pónis harisnya maradhat, de a bordó szoknya kukába való, hiába próbál az anyukád meggyőzni az ellenkezőjéről. Lehet, hogy háromévesen menőnek tartottad, de azóta felnőttél!

Tizenkét évesen furcsán méregeted magad. Nem így képzelted ezt a nőciséget pár esztendővel korábban. Valahogy semmi nem jó. Minden kényelmetlen. A hónaljad és a szemérmed szőrös (iszonyodva nézegeted), izzadsz (nagyon kínos), a bőröd zsíros, rücskös, fénylik – egyáltalán nem vagy sugárzó. Ahol a formás kis almamellednek kellene lennie, két duzzadt csomó éktelenkedik, és fáj. Fáj, ha hozzáér a póló, fáj, ha futsz, fáj, ha hasra fekszel. Kínos a tornaruhában, kínos a fiúk csodálva vihogó reakciója. Minden idegszálad égnek áll, mikor édesanyád közli, hogy van ez a menstruáció dolog, mely olyan, mint a halál, mindenkiért eljön (anyukád nem így mondja, de neked így ragad meg). És elképzelhetetlennek tartod, hogy belőled vér folyjon havonta. Vér, mint a disznóból, akinek nincs más választása. Hisztérikusan könyörögsz az édesanyádnak, csináljon valamit, mert neked ez nem kell. Te ezt nem akarod, gyerek vagy még, tulajdonképpen nem is akarsz nő lenni, nem kell a magassarkú, fenébe a rúzzsal, az csak az ötévesek játékszere, hagyjanak téged békén. Neked csak apukád bő pólója kell, meg egy besötétített szoba, ahol senki nem zavar, ahová elbújhatsz magad és az ellenséges világ elől.

Tizenhat éves korodban vad fogyókúrába kezdesz. Igen, vicces vagy, jó az aurád, úgy adnak a szavadra, hogy sosem vagy a középpontban, mégis mindenki elismer: lányok, fiúk egyaránt. Visszahallod, hogy sok hímnek tetszel úúúgy is, próbálkoznának, de maguk sem tudják, hogyan kell. Te pedig zavarban vagy, mert van az a súlyfelesleg. Még nincs ájult testkultúra meg fitnesztermek orrba-szájba. Bíró Ica a hazai úttörő, megveszed a kazettáját, melyen a lányával együtt… És jó. Mindennap végigcsinálod, ég a zsír, félév alatt tizenöttel vagy könnyebb. És magabiztosnak érzed magad. XS-es a méreted. Mint ötévesen. Hát ez valami csoda. Mégiscsak jó nőnek lenni. Jó érzés jó nőnek lenni. Jönnek a srácok. Kedves vagy, de kösz, nem. Az igazira vársz. Jön is, ő is akar. Pár hónap boldogság, aztán rájössz, hogy mégsem. Nem ő, nem így. De maradsz, mert kényelmes. Igaz, hogy féltékeny, meg iszik is, meg semmi ambíciója az életben, de kisváros, kis felhozatal. Különben is minden lány irigyel, mert azért az (egyre kevésbé) nagy Ő jóképű. Nagyon. És téged választott. Ez nem semmi, de csak később érted meg, hogy de: ez tulajdonképpen semmi. Addig is tapasztalatlanul álmodozol, de belül érzed, hogy nőséged többet érdemel.

Huszonkét éves vagy. Lediplomáztál, hosszú egyetemi évek gondtalansága zárul. Magad mögött a kisváros, a nagy Ő helyett megvan a nagyobb Ő, az ambíciózus, a határozott, a felnézős, a férfi. Megkér, hozzá kéne menni. Megijedsz a lehetőségtől, a felelősségtől, de a kockát elveted: egy életed, egy halálod, a házasságot megpróbálod. Van lagzi, van nászút, amelyen végig parázol, mert a feleség még oké, de a gyerekre nem vagy felkészülve. Tán sosem leszel. Mindenki ezt mondja. Nem túlanalizálni, belevágni, az ösztön majd mindent megold! Lesz közben munkahely, közös albérlet, vállvetve küszködés, kis megtakarítás és nagyon jó az egész. Olyan igazi élet. Kiteljesedésnek indulsz, csinosan öltözöl, reméled, hogy a külsőtől megjön valami önbizalomféle is.

Huszonhét évesen eszedbe jut tizenkét éves önmagad. Csacska lányka, mind, amit akkor gyűlöltél, kellett, hogy most itt lehess! S a menstruáció, amitől úgy rettegtél, elmúlt. Egy darabig. Kilenc hónapig nincsen. Van helyette más. Két párhuzamos csík egy kicsi, műanyag téglán, az örömtől félájult férj, a rosszulléttől félájult reggelek, félájult félelem. Hogy jó leszel-e, ott leszel-e, működik-e az a híres ösztön. Az ösztön működik, félájult öröm van, meg félholt vagy a fáradtságtól, minden gondolatod a gyerek körül. Teljesen áttematizál, rettegsz, hogy mindent jól teszel-e, vágyod, hogy mindene meglegyen. Ki sem látsz a fejedből, semmi más nem érdekel, csak az a pici élet, ami belőled meg a férjedből. Igen, a férjedből is, de az most nem érdekel. Nincs rá időd, energiád, kedved. Igazán magadra sem. Melegítő a szériatartozék, hajmosás hetente egyszer, közben érzed, hogy nem jó, de nem teszel többet. Fáradsz, bezárva érzed magad, valami romlik, s ettől furdal a lelkiismeret. Keserű vagy, loncsos és ideges. Nincs meg a hang, sem az összhang. A gyerek cseperedik, a kapcsolat megfeneklik. Vissza kéne térni, vissza ahhoz az önmagadhoz, amiről gondoltad, hogy közel a harminchoz majd igazi teljességgé lesz.

Harminckét éves vagy. A teljesség sehol, de legalább tudod, hol rontottad el. Hol rontottátok el. Már újra adsz magadra, újra dolgozol egy ideje, hasznosnak érzed magad, de azt a nőt, akit elképzeltél ötévesen, még mindig nem találod. Sehol a tűsarkús, rúzsos démon. Van helyette bizonytalanság, megfelelési kényszer, sodródás az árral. De a tapasztalatokat gazdagságnak tartod, illúziókkal viszont szegényebb vagy. Sok illúzióval, sokkal szegényebb. És ez jó. Mert tisztán látsz. Keményebb vagy. Bizonytalan, de kemény. Ez új érzés, talán a korral jár.

Harminchét. Most ez van. Eddig ennyi. Megtaláltad, akit kerestél odabent? Még lapul. Még félénk. De már elő-előbújik, nyomokban már démont is tartalmaz. Tanulod, hogy használhatod a nőt mint fegyvert. Anyaként már elég jó vagy, munkaerőként, állampolgárként kimagasló, feleségként megyeget. Mondják, szép vagy. Meg okos. Vág az eszed, értékes vagy. Tényleg így lenne? Te miért nem hiszed el? Hol van az ötéves önmagad? Az a határozottság, hogy a pónis harisnya maradhat, de a bordó szoknya kuka. Mert azóta felnőttél.