“A jó dolgok a komfortzónán kívül történnek.” “Ki kell lépni a komforzónából.” Oké. Csak hogyan? Ezt soha senki nem mondja meg. Mi a helyzet akkor, ha valaki szeretne szeretne kilépni, de fogalma sincs, hogyan kell ezt csinálni? Egyáltalán, mi az első lépés?

Én azt gondolom, ha valaki eddig úgy élte az életét, hogy szinte a négy fal között, a TV meg a család bűvkörében, annak minden lépés nagynak tűnik - és nem is kell, nem is szabad a legnagyobb lépéssel kezdeni. Egy ilyen embernek apró, kicsi dolgokkal kell elindulni. Egy szolidabb buli, egy koncert - ha nem voltál még ilyen helyen, kezdd el így az új élmények megélését! Igazából minden olyan dolog ajánlott, amit örömmel csinálnál, de eddig nem merted megtenni! 

Ha nem voltál még külföldön, akkor nem biztos, hogy egy tengerentúli utazással kell kezdened. Menj el egy hétvégére Bécsbe vagy Londonba! Nem az a cél, hogy a kultúrsokktól lebénulj, csak némi új élmény megélése. Ha tériszonyod van, akkor ne az óriáskerékkel kezdd ennek legyőzését. Elég egy kisebb kilátó, vagy toronyház - a stabil alapok sokszor nagyon is számítanak. Olyan hely, ahol megvan az az illúzió, hogy ha akarsz, akkor ki tudsz lépni a helyzetből. Nem hiszek a sokkterápiában. Nem az a cél, hogy rosszul érezd magad, hanem az, hogy büszke légy magadra. Hogyha megtetted a kis lépést, akkor majd menni fog a nagyobb is. Később, amikor majd készen állsz rá. Fokozatosan, lépésenként.

Aztán persze olyan dolgok is vannak, amiket nem kell megcsinálnod. Mert amitől rettegsz, ott nem biztos, hogy az a megoldás, ha ész nélkül belevágsz. Sikerülhet, persze, de az a ritkábbik eset. És ilyenkor nagyon rossz dumának tartom, hogy “azért félsz, mert dolgod van vele” - nem, nem minden esetben, vagy legalábbis nem azonnal. Én például a magassággal úgy vagyok, hogy vonz és szeretem is, de egy picit mégis tartok tőle. Éppen ezért a bungee jumping nem szerepel a terveim közt, az már túl sok lenne. És nem érzem úgy, hogy éppen azért gondolok erre, mert dolgom van vele. Biztos, hogy nincs. Fel sem merül, hogy kipróbáljam. Ugyanígy az ejtőernyős ugrás vagy a siklórepülés sem. Ellenben egy sétarepülés vagy hőlégballonozás simán belefér - ezeket örömmel kipróbálnám. A kilátókat imádom, az óriáskerékkel pedig úgy vagyok, addig érzek egy kis remegést, míg felérek a legmagasabb pontra - onnan pedig már élvezem és imádom. 

Abban hiszek, hogy a komfortzónát abba az irányba kell átlépni, ami örömet okoz és ami már motoszkál egy ideje a fejünkben, hogy “de jó lenne”. Ami félelmet, rettegést okoz, az nem fog örömmel eltölteni utána sem. Márpedig a cél az öröm megélése: önmagunk jobb, boldogabb verziójává válni.