Erdélyi költőnek lenni a huszadik század első felében is nagyon nehéz, lemondásokkal és végtelen kitartással teli küzdelem volt. Reményik Sándor a kisebbségi lét minden keserűségének megtapasztalásakor is a toll erejével harcolt, minden szellemi, lelki erejének felemésztése árán is a nemzeti hűséget hirdette. Templom és iskola című versének refrénjét sokan hallhattuk már a nemzeti megmaradás metaforikus jelképeként: „Ne hagyjátok a templomot,/A templomot s az iskolát!”

„Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven…” - ez az idézet áll a házsongárdi temetőben Reményik Sándor sírján. Közeleg az ősz, a hulló falevelek szépen lassan méltóságteljes arany és vörösesbarna sétányokká bélelik a temetők széles vagy éppen szűkös kis útjait, és elkezdődik a meg-és visszaemlékezések szép és fájdalmas időszaka. Reményik Sándor és még sok más nagy magyar a határon túl, Erdélyben nyugszik és ébreszti fel az egész magyarság lelkében és szívében azt a lángot, amelyet ő, a költő képviselt egész életében. Keresztény, tiszta hittel és bizakodással teljes élete példázata volt mindannak a magatartásnak, amelyet még az első világháború és Trianon tragédiája sem tudott megrendíteni, csak a költő művészetének hangvétele változott szomorúan elfogadó, reményteljes szólammá, vagy ahogyan mindaz nevéből is olvasható, Reményik-szólammá. 

Reményik versei az értékmentés nagy és komoly tettei. Végvári versei, amelyeket 1918 és 1921 között alkotott, a saját szavaival élve „kincses Erdély mindenestül prédára jutott” valóságának keserű és kétségbeesett megtapasztalása, azonban mindezt a költő kiegészíti azzal, hogy „Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzeti hűsége.” És Reményik szólt és írt, és írt és szólt, amíg engedték, mert költészetének publikálását 1945 után, nem sokkal a halálát követő években betiltották.

Reményik Sándorral alakult és épült újjá a huszadik század első felének erdélyi irodalma. Az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz című folyóiratot az embert próbáló időkben is szerkesztette, kitartása minden határon kívül rekedt magyar számára reményt és hitet jelentett. A kolozsvári, értelmiségi polgári családban nevelkedett Reményik annak a társadalmi osztálynak is végvári „harcosa” volt, amelynek elhallgattatása, megsemmisítése célja volt később a kommunista diktatúrának. Ma, születésének évfordulóján rá emlékezünk.

Reményik Sándor: Mindhalálig

(Végvári Versek című kötetből)

Most mélységekből szakad föl a szó

S nem csinált virág, nem papírhajó,

De Óceán setétjén égő gálya,

Mit röpít a szív tajtékos dagálya,

A mélybe le s a mélyből újra fel,

Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:

Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,

Némán, keményen, mint kőben arany,

Most csákány töri, bontja, fejti föl

Az érzést, amely üdvözít - és öl

S mártíromságot szenvedtet velem;

Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,

E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,

És száz ösvényen felé kúszom én,

És száz formában kísért engemet,

Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;

Alakoskodik, rejtőzik, tagad,

Míg egyszer egy órában kifakad:

Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;

Nem így; míg jött a sors, a mostoha,

És megmutatta, hogy Te: én vagyok,

S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,

Mint a levél, ha elszárad a fa,

Mint a gyermek, kit elhágy az anya,

Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,

Az élet babyloni vizein.

Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.

És ülünk egyformán a szürke parton:

Alélt lelkek egy alélt földtekén...

És ha te nem vagy, nincs e költemény:

Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,

Sebemre ír és bánatomra dal,

Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.

Márvány, amelybe álmaimat vésem.

Át egen, földön, folyón, tengeren,

Rögön, hanton, koporsófedelen:

Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

(1920. január)