Április 9-től újra leng, leng, kileng a cukiságinga. Indul ugyanis a TV2 Kismenők című tehetségkutató showja 5-16 éves gyerekeknek. Ha Ördög Nóra épp nem angyalként repked Budapest felett az egyik élelmiszerlánc plakátjain, akkor a Kismenőket reklámozza. Ő lesz ugyanis az egyik műsorvezető és csapatkapitány. A másik az elnyűhetetlen, minden szórakoztató műsor konferansziéjaként bevethető és be is vetett Tilla. Jöhet az éneklés, a színjátszás, az akrobatika, a hangszeres móka. A legtehetségesebb gyerekek a két műsorvezető csapataiba kerülnek, úgy küzdenek tovább a nézők kegyeiért, akiknek megint nem lesz más dolguk, mint 1-2-100 izmos sms-sel megtámogatni kicsi kedvencüket, a tévét és a telefontársaságot. A nyeremény sem lesz akármi: a győztessel együtt 28 induló tanulmányi ösztöndíjat nyer, az abszolút első még kétmillió Ft-ot is, a többiek pedig 100-100ezret. Ahogy ezeket a számokat olvastam, már el is indult bennem az enyhe émelygés gyomortájon.
Jönnek majd a fűtetlen házból, lehetetlen anyagi körülmények közül származó tündéri ötévesek. Ott lesz a falu legszegényebb, de legokosabb lakója, a 10 éves Zsoltika vagy Robika vagy Lacika, akinek minden vágya, hogy világhírű táncos-énekes-hegedűs legyen, de a szülei ezt saját erejükből nem tudják neki biztosítani. Ám nincs baj: a jóságos TV2 majd felkarolja, az Ábel Anitából, Hajós Andrásból, Apáti Bencéből és Lajtai Katiból álló zsűri sikítva kérdezgeti: - Hát hol voltál idáig, te drága gyermek? A szegény szülők személyi kölcsönt vesznek fel, hogy az sms-eket finanszírozni tudják, amit aztán nyöghetnek a sok más mellett, ha Zsoltikát-Robikát-Lacikát mégsem kapja szárnyára a hírnév.
Igen, igen, cinikus vagyok meg pikírt meg nyegle. Talán. De legalább képmutató nem. Mert a szívem összeszorul, ha arra gondolok, hogy gyerekekkel kufárkodnak a nyomor vámszedői. Kis óvodásokat, kiskamaszokat hoznak kényszeres versenyhelyzetbe, s hiába lesznek naggggyon elnézőek és kedvesek az ítészek, az az ártatlan lelkű 5-6 éves mégiscsak meg lesz alázva, amikor közlik vele, hogy nem üti meg a szintet. Egy kisgyerek szereti a versenyt, szereti a küzdelmet, ami kell is, mert az életre neveli, de nem szeret veszíteni. Ez romlatlan gyermeklelkének a sajátja. Legyünk őszinték: nekünk, felnőtteknek is fáj az elutasítás, akár egy vágyott munkát nem kapunk meg, akár az élet bármely területén ér minket kudarc. Napokig, hetekig, sokszor hónapokig heverjük. De akinek egészséges az önképe, az nem is helyezi magát olyan szituációba, melyben borítékolható a veszteség. Én a falábammal nem jelentkezem Michael Flatley tánckarába, az érett idomaimmal és a 160 cm-es magasságommal nem török Gisele Bündchen-i karrierre, s az X-Faktor sem fog a próbálkozók között találni, az biztos. De egy gyerek, aki még tele van önbizalommal, aki azt hiszi, hogy a világ nagyban is olyan, mint a neki a családja által teremtett béke szigete, nem fogja érteni az elutasítást. És nem is kell, hogy értse. 5-6-10 éves gyerekeknél még nincs itt ennek az ideje.
Éppen ezért nem kertelek: etikátlannak és gyomorforgatónak tartom ezeket a műsorokat. És nagyon sajnálom, ha más ezt nem így érzi. Sajnálom, hogy ezzel egetverő nézettséget lehet generálni nem csak itthon, hanem szerte a világon. Sajnálom, hogy egyesek nem látják, hogy az egész csak a pénzről szól, melyhez már nem restek gyerekekkel üzérkedni. Sajnálom, hogy egyesek végső kétségbeesésükben (vagy bármi egyéb, akár számító célzattal) a saját utódukat kénytelenek bedobni egy ilyen műsorba, tőle remélve a család nyomorból való kirántását.
Kérdem én: ha a TV2 olyan jó arc, hogy milliói vannak gyerekekre egy műsor keretében, akkor miért nem hajtja fel a rászoruló családokat, s mindenféle csinnadratta nélkül miért nem lepi meg őket egy-egy tanulmányi ösztöndíjjal? Ja, mert akkor csak ürülne a pénzeszsák, így meg tömődhet is degeszre.
Csak az a baj, hogy ez így szégyen, s egyáltalán nem menő. Egy kicsit sem.
