Mottó: Szerinted mit jelent a közöny? Nem tudom, de nem is érdekel.

Hát a mai napon sok „igenéletre” nincs okunk. Valami van a levegőben. A feszültség, a türelmetlenség, az empátia teljes hiánya, a globális és mikroszintű egymásnak feszülések szépen beérnek, s odáig jutunk, hogy lassan már csak a családtagjainknak merünk hátat fordítani.

Mintha valamilyen pszichedelikus lázálom szülte regény szereplői lennénk mindahányan, melyben a cselekmény több szálon, kontinenseken átívelve fut, s annyira durva, hogy levegőt alig merünk venni közben. Pedig ami ránk zúdul, ami a díszletet adja a mindennapjainkhoz, az a kőkemény valóság.

Mit olvasunk a délelőtti kávé kortyolgatása közben? Egy fekete ruhás nő egy levágott gyerekfejjel a kezében üvöltözik a moszkvai metróban. Egy gyermek – azóta már tudjuk, egy óvodáskorú kislány – levágott fejével. Az Üzbegisztánból származó nő a gyerek dadája volt. A valószínűleg elfoglalt édesanya rábízta a gyermekét egy nőtársára, aki „Allah nevében” hidegvérrel kivégezte, megcsonkította, majd felszállt a metróra, s ott sokkolta a közvéleményt. Hosszan nem akarom fejtegetni a témát, mert erre nincsenek szavak. Erre már nincsenek szavak. Ha azt mondjuk, felfoghatatlan, rettenetes, vérfagyasztó, az nem fejezi ki azt, amit valójában érzünk. Nekem legalábbis a lelkemen ül azóta is ez az egész. Eszembe jut a saját kisfiam, aki – mikor ezt írom – nincs velem, aki az iskolában van, másokkal.

Iskolában, ami a mi esetünkben szerencsére kiváló intézmény, elhivatott és a hivatásukat komolyan vevő, empatikus pedagógusokkal, akikhez bármikor, bármivel fordulhatunk. Akik az iskolán túli problémák megoldásában is partnerek, s akiknek ugyanúgy megvan/meglehet a véleményük az általuk tanítandó ésszerűtlen és rengeteg tananyagról, akik ugyanúgy sajnálják az agyonterhelt gyerekeket, mint mi, szülők, de akikről elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik diákjukat "LEFÉRGEZZÉK" csak azért, mert ma iskolába ment. Én nagyon sajnálom a negyedikes gyerekemet és a többieket, mert tényleg egy nyugodt percük nincs, levegőt nem tudnak venni sem hétköznap, sem hétvégén, annyi a – sokszor agyament és teljesen felesleges – tanulnivaló. És ha egy pedagógus – aki mellé odaállt a fél ország, mert a szolidaritásunkkal, a „kockás ingünkkel” szerettük volna kifejezni, hogy sem ők, sem a többi szektor kínlódó, küszködő képviselői nincsenek egyedül – féregnek titulálja a diákjait, azt én elzavarnám a katedrától, de még a civilizációból is a jó büdös francba! Remélem, az igazgatója, vagy az illetékes szervek meg is teszik, aztán gondolkodhat az életén meg a szemét magyar társadalmon meg a szemét szülőkön, akik dolgoznak a többi elnyomott szektorban, nem tudják kire hagyni a gyereküket hétfőn, s horribile dictu: elküldik suliba…   

Milyen sors vár ránk? Mi köszönt ránk a rohadt nagy civilizáció meg kultúra meg 21. század közepette? Már azt sem tudjuk, ki kicsoda. Elhagyott csomagok a reptereken, öngyilkos merénylők szanaszét, határzárat áttörő, hatóságokra fegyvert rántó migránsok pár száz kilométerre innen, primitív nevelők, teszetosza politikusok, egymásnak ugró, anyázó, agresszív és megkeseredett hétköznapi emberek…

Néha azt érzem, hogy igazi hülyékként balfácánkodunk itt a pozitív életszemlélettel, igenélettel, erőltetjük, hogyan lehetne a mindennapjainkat kicsit emberibbé tenni, a világ meg jó öblöseket röhög rajtunk: - Jóságoskodtok, motiválni próbáltok, ti szerencsétlenek? Tegyétek csak! Kutyát nem érdekeltek, holdkóros banda!

Most legszívesebben fognám a gyerekemet, s elbújnék vele egy barlangba, ahol csak mi vagyunk, ahol meg tudom ölelni, ahol meg tudom védeni a világ mocskától. Úgy érzem, ha kell, puszta kézzel elejtem a napi betevőt, pattintok kőszerszámot, csiholok tüzet, de ettől, ami most körülvesz, menekülnünk kell. Olyan szintre aljasodik az emberiség lassan, hogy minden értelmét veszti.

Ám ugyanakkor azt is gondolom, ha feladjuk, ha mikroszinten nem próbáljuk még az emberség utolsó morzsáit felvillantani, akkor ugyanolyanná válunk, mint a világot mozgató gonoszok. Azt meg nem hagyhatjuk…      

(Az írás 2016. február 29-én jelent meg.)