Szilvi már ÍRT a héten az esküvői szokásokról a Házasság hete alkalmából. Lassan jön a tavasz, megnő a házasodási kedv. (Egyes férfiaknak segítenek kedvet csinálni egy „becsúszott” babával vagy egyéb erőteljes ráhatással...)

Megmondom őszintén, nem bírom a lagzikat. Igen, tudom, most mindenki, akik eddig meghívtak, fogják a fejüket, hogy Vonáékba kár volt a névre szóló ültetőkártya, a kedves kis ajándék meg a húsleves.

De mindenki nyugodjon le, bevallom, a sajátomat sem kedveltem túlzottan. Szoktunk is viccelődni a férjemmel, reméljük, nincs olyan szabály, hogy amilyen az esküvőtök napja, olyan lesz a közös életetek… Mert ha ez igaz lenne, akkor egy Kusturica-film minden prosztóságával, a cigánykaravánnal meg az egész délszláv káosszal bizony kutyapömpi lenne a mi lagzink napjához képest. Volt ott minden, ami csak lehetett. Hogy formabontó volt, az biztos.

Az esküvőnk utáni dínomdánomot a mogyoródi Pipa Csárdában tartottuk. Gábor rokonsága Gyöngyös környéki, az enyém szekszárdi, így félútra csődítettük a népet. Igen ám, de az én idős rokonaim az elhúzódó vacsora után asztalt bontottak volna, egy lagziból azonban mégsem illik ugrasztani este 10-kor a buszt, vinné már haza őket a 250 kilométerre lévő falujukba. Össze kellett várni a többieket. Nagyapám élettársa (annyira csúnya szó az élettárs!), Ilonka néni (azóta már nem él) azt tanulta rég, hogy az esküvői torta megvágása után már nem tiszteletlenség távozni. Gondolta, meggyorsítja a folyamatot, előkapott hát a ridiküljéből egy közepes méretű konyhakést, s szaladt neki a háromemeletes tortának. Mi a barátainkkal épp a „Száguldás, Porsche, szerelem”-re roptuk, mikor édesanyám beszáguldott a táncparkettre, hogy azonnal menjünk, mert Ilonka néni épp most készül agyoncsapni a bulit. Summa summarum: az esküvői tortánkat nem akkor és nem azért vágtuk fel, amikor kellett volna, hanem azért, hogy pacifikáljunk egy nyugovóra térni akaró idős hölgyet. (Mondhatnék öregasszonyt is, de mégiscsak meghalt már…)

Nekem menyasszonyként nagyjából annyira volt kedvem menyasszonyként viselkedni, mint sorozatgyilkosnak a villamosszékben ücsörögni, de gondoltam, ha már ott van 125 ember, mégiscsak kultúrmosolyt kell erőltetnem ábrázatomra, s a férfiakat egyesével táncba hívni. Éééés: nem jöttek. Vőfélyünk nem lévén – Gábor nagybátyja lett volna, de az esküvő előtt két hónappal meghalt (!!!) – mi magunk próbáltunk valami rendszert vinni a punnyadt rendszertelenségbe. Sikertelenül. A zseniális vacsorából degeszre tömött rokonok és a szüleim barátai 90%-ban nem fogadták el a táncra való felkérésemet. Értitek, ugye? Egy menyasszonyt visszautasít a násznép! Szerintem ez is unikális az esküvői memoárok történetében.

Abból a 3-4 rokonból, akikkel mégis táncoltam, az egyik srác folyamatosan azt hajtogatta „jaj, a belem, jaj, a gyomrom!”. Mint kiderült, kb. 12 gombóc töltött káposztát zabált be – ezt nem lehet szebben mondani -, s biztosan a menyasszonyok védőszentjének keze volt a dologban, hogy az egyetlen fickó, akivel egy teljes számot végigvánszorogtam, nem rókázott le.

A háromtagú zenekar valószínűleg kényszerbetegekből állt, mert akárhányszor dalt kértünk tőlük, közölték, majd akkor, ha lejátszották az akkorra betervezett blokk valamennyi számát. Másnap azon röhögtünk, valószínű, hogy playback tolták, s végig kellett nyomatniuk a magnókazetta A és B oldalát is, különben feltűnő lett volna, ha csendben molyol a szinti alatt a frontember.

Az étteremtulajdonos a húgomat elkérte édesapánktól kurvának. Mogyoród, Forma-1, nyaranta megnő a forgalom… A simlis fószer félrehívta aput, s közölte vele, ilyen menyecske kellene neki oda fel, a panzióba! Azt nem tudom, apukám erre mit reagált, de a párbeszéd után a bajszos svihák már relatíve keveset sürgölődött a vendégek között.

Pedig dolga lett volna bőven. Az egyik barátunk táncolni kezdett egy tujával (azért az nem csepegtet túl sok önbizalmat az ember lányába, ha az esküvője napján, amikor a legszebb, még egy cserepes bukszus is kelendőbb nála), aztán eldőltek, s úgy maradtak összekapaszkodva hajnalig. Mi meg kerülgettük a kiömlött virágföldet.

Az én rokonságom az éjféli menyasszonytánc után lelécelt a busszal, a barátaink tajtrészegen politizáltak, a maradék idős rokon meg magyarnótázott a sajtosrudak felett. De ez még mindig jobb volt, mint ha vonatozni kezdenek. Azt hiszem, azt a mélypontot már nem bírtam volna feldolgozni...

Ennek 13 éve. A házasságunk azóta is tart, persze voltak hullámvölgyek, de megnyugodtunk: nem vagyunk elátkozva. Egy valaki azonban nagyon jól járt ezzel az élménycsokorral, mégpedig a húgom. Közölte, ha őt egyszer elveszi valaki, azt a pénzt, amit arra szokott elcseszni egy pár, hogy a 30 éve nem látott rokonokat halálra etesse, ő bizony elutazza a párjával.

Indul a bakterházból elég volt neki egyszer…