Ugye ismerős a jelenet: a piros lámpánál várakozva azt látjuk, hogy a mellettünk lévő autóban ülő sofőr nagy átéléssel, könyékig van az orrában. Ilyenkor általában elkapjuk a fejünket, s nem várjuk meg, amíg az illető a kibányászott produktum sorsát továbbgondolja. Az orrpiszkálás műveletét a legtöbb kultúrában elítélik, a médiában pedig állandó gúny és élc forrása. 

Azonban néhány tudós azt állítja, hogy az emberi szervezet számára előnyöket is nyújthat az orrtúrás. Friedrich Bischinger, osztrák tüdőgyógyász szerint „természetes lökést ad az immunrendszernek”, ha valaki elfogyasztja orrváladékát. A nyálka ugyanis fertőtlenítő enzimeket tartalmaz, amelyek elpusztítják vagy gyengítik az egyes baktériumokat. 

Dacára a fanyalgásnak és az undornak, egyes felmérések azt mutatják, hogy az emberek a világon mindenhol átlagosan napi négy alkalommal túrnak bele az orrukba. Egy 1995-ben készült kutatáshoz 1000 felnőttet választottak ki véletlenszerűen, akiktől 254 választ gyűjtöttek be. A felmérés témája az orrba való behatolás volt. A válaszadók 91% azt mondta, rendszeresen piszkálják az orrukat (de csak 75%-uk gondolta úgy, hogy ezt mindenki csinálja). Két ember pedig azt állította, hogy naponta 15 és 30 percet fordít erre a tevékenységre.

Nyálkahártyáink az orrüregben folyamatosan nedves nyálkát termelnek, melyek eltávolítják az üregbe a levegőből beáramló port és kórokozókat. Az esetek többségében a nyák a torok felé csúszik, s le lehet nyelni. Azonban nem minden nyálka marad folyadék állagú. Minél közelebb van a váladék az orrüreg nyílásához, annál több nedvességet veszít a külső levegő hatására, így annál valószínűbb, hogy kiszárad, és rögzül. Miután megszáradt, a váladék általában irritáló érzést vált ki, amely arra kényszeríti az embereket, hogy megszüntessék a viszketést és eltávolítsák az azt okozó száraz nyálkát. Az eltávolítás mellett szól még, hogy miatta nehezebb az orron keresztüli légzés, illetve aggodalomra adhat okot az is, hogy mások esetleg észreveszik azt az orrlyukban. 

Amikor azonban az orrtúrás szinte állandóvá, azaz kényszeressé, kórossá válik, azt már a pszichológia is jegyzi: az obszesszív-kompulzív zavarok egy formája, melyet rhinotillexomániának neveznek. A legtöbb esetben azonban megszokásról, mintsem mániáról van szó.