Csuda helyes lánytársaságot láttam egy hétvégi koncerten. Szelfiztek, nevettek, jól érezték magukat. Cukik voltak. Egyszer csak megjelent az egyikük pasija… egy másik nővel. A számonkérésre csak annyit mondott, hogy már akart a lánnyal beszélni erről a dologról, de nem most… és ezzel részéről le is volt tudva a dolog. Úgy éreztem, nem lehet ennyire elrontani valakinek az estéjét. Odahajoltam a lányhoz és elmondtam, hogy akaratlanul is tanúja voltam a történetnek és szeretném ha tudná, hogy ő ennél sokkal többet ér és sokkal nagyobb boldogság vár rá, mert megérdemli. Megöleltük egymást és tudtam, hogy ez így pont jó volt. Tudtam, hogy erős lány. Ki fogja bírni, nem fogja magát hagyni. Mint ahogy annyi mindent kibírunk mi, nők és olyan sok szemétségen túl tudunk lendülni. És ez a sztori annyi régi emléket hozott fel bennem...

Volt egy férfi, akit szerettem és három évig együtt is éltünk. Én előtte nem éltem együtt senkivel a családomon kívül. Új helyzet volt számomra, de úgy éreztem, jól veszem az akadályokat. Különösen szerettem benne, hogy úgy éreztem, nem sunnyog, nem ver át. Keveset kommunikált, szóban nem igazán tudta kifejezni az érzéseit, tehát nagyon alacsony szinten funkcionált ezeken a területeken, de őszinte volt, becsületes és kedves. Igaz, hogy többet érintette a számítógépet, mint engem, de még ezt is igyekeztem tolerálni. Úgy gondoltam, elfogadom őt úgy, ahogy van. Aztán egyszercsak nagyon belebújt a mobiljába és láttam, hogy folyamatosan cseveg valakivel. Őszintén mondom, nem vagyok büszke arra amit, tettem, de belenéztem a telefonjába. Tudom, hogy nem volt szép dolog, de gyanítom, a nők nagy része megtette volna. Nem tudom, mitől féltem. Hogy egy másik nővel cseveg? Nem néztem ki belőle. De amit találtam, az sokkal rosszabb volt, mint egy idegen nő. A testvérével csevegett arról, hogy visszaköltözik abba a messzi, vidéki városkába, ahonnan nem is olyan régen eljött a fővárosba, a boldogulás reményében. Még azt is megbeszélték (sok nevetős szmájli kíséretében), hogy én persze nem tudok a tervről és ez így van jól. Ami ebben bántott, az az, hogy nem beszélte meg velem a dolgot és hogy én nem vagyok része a terveinek. Két napig őrlődtem, azután leültem és megpróbáltam vele megbeszélni a dolgot. Nekem azt mondta, hogy nem akar visszaköltözni vidékre, csak a testvérének mondja ezt, hogy jobb fényben tüntesse fel magát előtte. Kértem, hogy mondja el a testvérének, hogy engem szeret és velem tervezi az életét, de erre nem volt képes napok múlva sem. A telefonjára billentyűzár került, én meg csak sírtam napokig.

Tudtam már akkor pár hónapja, hogy bármikor eljöhet ennek a kapcsolatnak a vége, de már azt is tudtam, hogy az a bizonyos vég most van. Mert ha most hagyom magam hülyének nézni, ha megalázom magam azzal, hogy kussolok, akkor ez mostantól így lesz. És ezt nem akartam. Nekem ne kelljen a testvérével versengenem, más a szerepem, nem jó ez így. Aztán csak annyit mondtam neki, “én elköltözöm tőled”... ő pedig: “oké”. És akkor véget ért. Tudtam, hogy egy fél évig nagyon nehéz lesz, mert szerettem, amikor eljöttem. És kicsit tovább volt nehéz, mint fél év. Néha még most is nehéz egy kicsit. De az, hogy erős voltam és nem hagytam magam hülyének nézni, mindennél többet ér. Még akkor is, ha azóta nem tudok újra bízni egy férfiban sem. Mert ha egy olyan kapcsolat, amibe mindent beleadtam amire képes voltam, halálra volt ítélve, akkor hogyan bízzak újra? Szeretem én a férfiakat, mint embereket, de a férfiakat úgy, mint férfiak, sikerült eléggé megutálnom. És nem akarok mást büntetni azért, mert ő azt tette, amit tett és olyan volt, amilyen. Inkább legyek egyedül. Így legalább nem ver át senki.

És bármilyen vicces, még csak nem is ez volt életem legmegdöbbentőbb szakítása. Néhány éve nagyon szerelmes voltam egy fiúba. Igaz, csak másfél hónapot voltunk együtt, de az maga volt a csoda. Minden szempontból. Annyira tartalmas, érzelemdús és intenzív volt az a kapcsolat, amilyen talán csak egyszer adatik meg. Aztán egy este feküdtünk az ágyon és mondtam neki, hogy menjen zuhanyozni. Erre ő: “Az nem fog menni”. Kérdeztem, hogy mi, a fürdés? “Nem, ez a komoly kapcsolat.” Felállt és elment. Rá fél évre már nős ember volt. A felesége hasonló karakter, mint én. Ezek szerint csak velem nem ment. Értem én, csak fura volt ez az egész.

Volt olyan férfi az életemben, aki visszament az exéhez. Volt, aki szőrén-szálán eltűnt. És igen, voltak szeretőim is. Sosem akartam tőlük többet, mint néha egy-két órát. Nem akartam belemászni az életükbe. Nem is érdekelt, milyen életük van. Az az övé, azzal neki kell elszámolni. Lehetettem volna prosti vagy apáca - mindkettő benne van a személyiségemben. Csak az nem, hogy hülyének nézzenek. Azt soha nem fogom hagyni.  

(Cikkünk 2017. június 18-án jelent meg.)