A minap olvastam egy írást, melynek szerzője azt fejtegeti, addig akar várni a szerelemre, amíg az életében minden körülmény adott lesz a nagy Ő fogadására. Mind anyagi, mind érzelmi téren kiforrott, stabil háttere van, s már csak annyi kell, hogy bevonzza a nagy szerelmet az életébe. A cikk szerzője férfi. Azt fejtegeti, hogy a szerelemnek akkor van értelme, ha az ember már ésszel és nem érzelmekkel tudja, mit is akar. Egyet is értek vele, meg nem is.

Tizennégy éve élek házasságban, de húsz éve vagyunk együtt a férjemmel. Előtte volt egy négy és fél éves kapcsolatom, szóval nem vagyok az a kimondottan „nagykanállal a férfiakat” típus. Viszont egy ilyen hosszú párkapcsolat, amelyben működöm, nagyon sok mindent megtanított már eddig is nekem. Főleg magamról.

Pl. azt, hogy a szerelem nem a másik embertől, a másik ember jellemétől, viselkedésétől függ. A szerelem rólad szól. Rólam szól és mindenkinek saját magáról. Mert nincs olyan, hogy nagy Ő, ha az ember nincs tisztában magával. Ha a boldogságot mindig a távoli jövőben várjuk, szépen elmegy mellettünk az élet jó pillanatok nélkül, s az alkony csak keserű visszatekintést hoz, a nagy kérdéssel: Nekem miért nem járt meg a boldogság?

Hát azért, mert nem ismertük fel, hogy na, ez most éppen a boldogság. Mert a boldogság nem egy permanens állapot, rózsaszín rózsaszirmokon lebegve át az életet. Fenét! Ez csak a Tiffanyban meg a Júliában van, felesleges bedőlni ezeknek, mert bullshit. Közhelyes, meg olyan motivációs tréneres, de: a boldogság tényleg döntés kérdése. És ebben igazat adok a fent idézett cikk szerzőjének: a boldogság, a párkapcsolat legalább annyira értelem, mint amennyire érzelem függvénye.

Ha elhatározom, hogy nem a hibákra (a sajátjaimra és a pároméra) koncentrálok, hanem arra, ami érték és vonzó mindkettőnkben, az egy racionális, értelemmel meghozott döntés. Ha azokat a tényezőket erősítem a kapcsolatunkban, amelyekben jól működünk együtt, az is értelmi döntés.

Az érzelmi tényezők egy kapcsolat elején játszanak szerepet, s ezt sajnos túldimenzionáljuk a későbbiekben: működik-e egyáltalán a kémia, vonz-e a másik illata, az érintése – ha ezekre igen a válasz, akkor érezzük azt, hogy szerelmesek vagyunk. De a tomboló hormonok lecsillapodnak, a vonzalom lanyhul, s ha a vágy csökken, azt gondoljuk, kész, kiégtünk, vége az egésznek, biztosan nem a nagy Ő az, akivel együtt élek 1-2-X éve.

Dehogyisnem. Ha egyébként a mindennapok jól működnek, harmonikus az életünk, nincs késdobálás, a társunk nem alkoholista, nem ver, nem zsarol, nem terrorizál, vagy nem jellemző rá egyéb szélsőséges magatartásforma, akkor igenis lehet a nagy Ő.

Hiába hagyjuk el egymást „unalomra, megszokásra” hivatkozva, nincs olyan ember, akivel „tomboló kéjmámor” lesz az egész élet. Nincs olyan. Sehol sincs, mert előbb-utóbb minden kapcsolatra igaz lesz a mondás: Mindenkit un valaki. Felesleges tehát házon kívül kutatni a boldogság kék madarát, mert az bizony belül van. Mindenkinek a saját lelkében.

Az általam hivatkozott cikk írójának tehát annyiban igaza van, hogy a boldog párkapcsolat titka az elmében rejlik. Én annyit teszek hozzá, hogy egy kapcsolat viszont mégiscsak a szívvel kezdődik, így soha nem lesz olyan, hogy „anyagilag, érzelmileg érett vagyok és készen állok a keresgélésre”. Nem. Ha valaki közel kerül hozzám, annak adok egy esélyt, s a szívem mellé már az elején bekapcsolom az agyamban is a boldogság üzemmódot. Hogy ne érezzem magam „becsapva”, ha a rózsaszín köd eloszlott.