Ha én lennék a főnöke, és meghallanám, hogy a vevők, ügyfelek, páciensek, látogatók, gyerekek stb. füle hallatára sóhajtozik, hogy „jajj, még két hosszú óra van a munkaidő végéig, meg már szerencsére csak tizenöt percig vagyunk nyitva, mindjárt mehetünk haza” és hasonlók, úgy küldeném el azonnali hatályú rendkívüli felmondással, hogy nem állna meg a lábán!

"Már mindent eladtunk, és még legalább két óra, mire kisöpröm innen az összes vendéget!" – kiáltott oda a pincér egy kisgyerekes házaspárnak, akik nyáreste szabad hely iránt érdeklődtek nála egy felkapott balatoni étteremben. Mi éppen fizettünk neki. Majd felénk fordulva hozzátette: "És különben is, mér’ este fél tízkor keresnek ezek helyet egy ekkora gyerekkel?!" Először és utoljára voltunk ott.

"Már csak fél órája van!" – hangzott a múzeumi információs pultnál, amikor a kiállításra szóló elektronikus jegyemet felmutattam belépéshez. "De miért? Öt óra három perc van. Nem hatig tart nyitva a múzeum? Hatra kijövök" – reagáltam kissé meglepetten. Gondoltam, nem ez az első kiállítás életemben, amire szűk órám van, de örülök, hogy ennyi időm is jut rá. "De a kiállító termeket fél hatkor elkezdjük bezárni!" – hangzott a felelet. "Ez nem volt feltüntetve sehol, amikor a jegyet vettem" – próbálkoztam. "Lehet, hogy már be sem fogja engedni magát a rendszer, mert elmúlt öt óra!" – kontrázott a néni. De nem volt szerencséje, az elektronikus leolvasó érvényesítette a jegyet, a néni elnyúlt arccal beengedett. Beosztottam az időmet, megnéztem a kiállítást.

Számtalanszor tapasztalom, ha valami ekkor vagy akkor zár, azt nem akként értelmezi a személyzet, hogy a vásárlónak, ügyfélnek legkésőbb akkor ki kell lépnie a helyről, hanem úgy, hogy akkor már a dolgozók akarnak ajtón kívül lenni.

A világ jobb helyein egyébként a záróra nem is azt jelenti, hogy a vevőnek, vendégnek, ügyfélnek addig ki kell lépnie a helyről, hanem azt, hogy addig léphet be. Záróra után már nem léphetnek be új emberek, de akik benn vannak, azokat nem piszkálják: befejezhetik a tevékenységüket.

A fenti példákhoz hasonló – áruházi, rendelői, patikai, óvodai, iskolai, éttermi, hivatali, múzeumi stb. – megnyilvánulásokkal, jelenetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Amikor lerí a pincérről, bolti eladóról, pedagógusról, múzeumi teremőrről, asszisztensről, hivatalnokról és társairól, hogy zavarják, elege van azokból az emberekből, akik az ő megélhetését biztosítják, vagy akik az adójukért cserébe jogosultak az általa nyújtott szolgáltatásra.

Nos, ez nem elfogadható, és nem is tolerálható. Azt gondolom, hogy a jó gazda – ha valóban jó gazda és tudomással bír róla – nem engedheti meg ezt az alkalmazottainak, hiszen az ő jó hírét, üzletét rontják, valamint – közfeladat ellátása, közszolgáltatás esetében – az adófizető embertárs nem azt a megfelelő színvonalú, kulturált szolgáltatást kapja, ami őt megilleti.

Ezek megint olyan dolgok, amelyek nem kerülnek pénzbe. Nem a pénzen múlnak, hanem intelligencián. És életörömön, de ezt most hagyjuk. Messzire vezetne azt elemezni, hogy magyar emberek tömegei miért nem tudnak jelen lenni az életükben, tevékenységeikben. Miért nem tudnak valamit – amit csinálnak – annak értelme és célja szerint végezni. Azt látni, mi van, ahelyett hogy állandóan azt keresnék, mi nincs. Erről már sokszor írtam, mint generációk által újratermelt nyomorúságról.

Messzire kerülöm azokat a helyeket, ahol „zavarok”. Ha akad, aki mégis eltartja őket, az az ő dolga. Amit pedig nem kerülhetek el, ott mosolyogva elengedem a fülem mellett. Nem zavar. Ő szenvedni akar, és én nem tudok ellene tenni. Akkor legalább engem ne húzzon le.