Sokat tűnődöm mostanában azon, vajon a korlátaink, a bizonytalanságunk, a lelki alkatunk mekkora nyomot hagy az utódainkban. Azt mondják a szakemberek, van egy kollektív alkat, mely befolyásol adott közösséget. Akár az egy földrajzi régióban élőket, akár egy népet, akár egy szubkultúrát. De azt is mondják, ezek tanult viselkedésformák, s mint ilyenek, formálhatók, alakíthatók. Képesek vagyunk adaptálódni megváltozott viszonyokhoz, rendszerekhez, környezethez. Így régi – kollektív - beidegződéseink elhagyhatók, szorongásunk leküzdhető, kishitűségünkön sokat dolgozhatunk.

De mi van akkor, ha a gyermekeinkből nem csak a szemünk, az orrunk formája vagy a fülünk mérete „néznek vissza” ránk, hanem azok a mélyben szunnyadó görcsök, gátlások is, melyek biztosan nem egyéniek, s nem tűnnek el még évtizedekkel azután sem, hogy a történelem kereke nagyot fordult? Tényleg sejtszinten örökítjük lelki alkatunkat?

De nézzük az egyént is. Világ életemben szorongó voltam. Sokszor krónikusan, máskor kevésbé. Az önértékelésemmel, önbizalmammal sem indulhattam volna világversenyen, s noha mára azért jóval tudatosabban tekintek az életemre, mint néhány éve, évtizede, folyamatosan olvasok, elemzem magam, mégsem mondanám, hogy minden nap „egy felhőn fekszem, rózsaszín napszemüvegben”.

Minket még nem tutujgattak agyon a szüleink. Nem úgy, mint mi manapság a saját gyerekeinket. Nem volt otthon terror, szó nincs erről, de a jó tanulmányi eredmény magától értetődőnek számított, azért nem járt plusz dicséret. Ahogy a szorgalmi feladatért, extra olvasmányokért sem. Lánygyerekek lévén elég hamar bevonódtunk a háztartási teendőkbe is, merthogy a munka nemesít. Általános iskolásként én is és a húgom is magunk feleltünk a szobánk állapotáért. Péntek délutánonként pedig segítenünk kellett édesanyánknak a hétvégi előkészületekben: takarítás, teregetés, bevásárlás.

Nem voltak nagy érzelmi kirohanások, sem pozitív, sem negatív értelemben. Nem volt divat akkoriban olyan mélyen „lelkizni”, mint manapság. Ennyi pszichológiai, önismereti témájú könyv sem született a 80-as években, s mivel nem volt internet, amelyet kinyitva egy kattintással ellenőrizhettük volna bizonyos „tüneteinket”, kénytelenek voltunk magunkban rágódni bensőnk állapotán.

Valószínűleg e magányos öntépés egészült ki azzal a furcsa érzettel, melyet kollektív tudatnak, kollektív jellemnek neveznek. A kelet-európai „tömegember”, az egyformaság dicsérete, mely olyannyira jellemző ránk, magyarokra is. A „nem bolygatni, nem kitűnni, nem különcködni, nem megmondani” mentalitás. Az elnyomásba való illeszkedés, hisz ezt szoktuk meg hosszú évtizedek alatt. A „jó munkásember” attitűd. A jó munkásembereknek „jó munkásembergyerekeik” születtek, akikből szintén „jó munkásemberek” lettek, mert ez volt az elvárt, az öröklött, ráadásul a kényelmes is.    

Amikor a fiamat vártam, elhatároztam, hogy vele minden másképp lesz. Úgy nevelem majd, hogy önbizalomtól duzzadó, bátor ember legyen, aki képes kiállni magáért, aki minden körülmények között vállalja a véleményét, az igaza mellett tud és mer érvelni. Egyszóval: szakít azzal a sok beidegződéssel, megfelelési kényszerrel, öntiprással, ami a felmenőiben és a népében van.

Ha úgy tetszik, Benedek egy kísérlet alanya is. A „tiszta lap-kísérlet” résztvevője. És nagyon érdekes tapasztalásaink vannak vele az elmúlt 10 évből.

Noha tényleg a „kibújása” pillanatától beszéltünk hozzá, a „miért-korszakban” soha nem kapta a megúszós „csak” választ a kérdéseire. Igyekeztünk minden korban a saját értelmi szintjének megfelelő válaszokat adni a felvetéseire. Minden apró-cseprő sikerét dicsérettel, bátorítással jutalmaztuk. Ennek ellenére a gyerek szorongó, bizonytalan, 11 éves korára komoly önértékelési gondjai vannak, az önmagába és a képességeibe vetett hite a béka segge alatt lapul pár emelettel. Dacára annak, hogy nem fenyítettük, nem büntetjük, hanem példaadással, megerősítéssel és észérvekkel próbáljuk nevelni. Mégsem önfeledt sikertörténetként éli meg az eddigi életét, sőt folyamatosan megkérdőjelezi magát minden helyzetben.

Valószínűleg azért, mert érzi a belőlem is áradó bizonytalanságot (hisz én vagyok vele a legtöbbet), letapogatja a saját tépelődéseimet, rendkívül érzékeny csápjaival „leérez” a lelkem mélyére, s bizony nem lehet becsapni. Megérzi, ha – akár az ő védelmében is – mást mondok, mint amit igazából gondolok.

Kiskamaszként érti azt is, hogy mit várn(án)ak el tőle a „kinti világban”, mert az oktatási rendszer – statikus mérőszámaival, ezer éve elkészített sablonjaival – még mindig a besimulást, az egyenséget preferálja, amelynek természetesen nem minden gyerek képes megfelelni. Pontosabban próbálnak, ahogy Benedek is, de óriási erőfeszítések, s napi kudarcocskák által.

Tehát adott egy anya (meg valószínűleg még jó sok, rajtam kívül), aki gyermekkorától bizonytalansággal, alacsony önértékeléssel, folyamatos önmonitorozással él, s ezen hátrányokkal terhelten próbál egy egészséges lelkű, büszke és bátor embert nevelni a gyermekéből. Ehhez jön a koránt sem elfogadó nagybetűs ÉLET…

Nem mondom, hogy a kísérlet eleve kudarcra van ítélve, de azt is látnunk kell, hogy párhuzamosan kell dolgoznunk kívül és belül: vagy megrázni magunkat, s bátran kiállni a világ korlátoltságával szemben, s bízni abban, hogy amit kívül elhitetünk, az belülre is hat. Vagy pedig lassú, szisztematikus munkával megdolgozni a bensőnket, s abban reménykedni, hogy a megacélozott öntudat megváltoztatja a környezetünket is. Sokat és sokszor hallunk erről, ideje lenne megtanulni is, hogy semmivel sem vagyunk kevesebbek sem más népeknél, sem más embereknél. És ha ezt elhisszük, akkor egyszerre tudunk leszámolni az egyenszürkeséggel és a régről örökölt kollektív kishitűséggel is.  

(Az írás 2016. október 2-án jelent meg.)