Nyolc-kilencéves lehettem. A nagynénikémet látogattuk meg, aki egy budapesti panelrengetegben lakott a gyerekeivel és az unokáival. A játszótéren megismerkedtem a szomszéd kislánnyal, akinek lassan haza kellett mennie. De ha én felmegyek hozzájuk és elkérem a szüleitől, talán maradhat még egy kicsit. Nosza.

Felmentem hát hozzájuk, a szomszédban laktak, nem nagy távolság. Apuka erre közölte velem, hogy persze, lejöhet a kislány, ha benyúlok a gatyájába (mármint apukának) és megfogom, amit ott találok. Anyukám megtanította nekem, hogy hol vannak az egészséges határok, ezért elköszöntem és eljöttem. Bűntudattal, szégyenérzettel. Nem mertem róla szólni otthon, amit utólag már nagyon bánok. Megérdemelte volna ez a mocsok, hogy bűnhődjön. De az egészben az a legszomorúbb, így felnőtt fejjel átgondolva, hogy amikor a kislányra néztem értetlenül, hogy az apukája mit szeretne, ő csak annyit mondott, hogy “persze”. Akkor még nem tudtam, hogy a szexuális zaklatások többségét családon belül követik el. Nem tudtam, hogy éppen egy áldozattal sikerült megismerkednem azon a napon.

Tizenkét éves voltam. A lépcsőházban egy férfi megmutatta a nemi szervét és ajánlatokat tett. A testvéremmel voltam, aki akkor alig volt nyolcéves. Elfutottunk és megmondtunk anyukánknak. Ő lement, hogy megvédjen, de a férfi addigra eltűnt.

Tizennégy éves voltam. A szomszéd bácsi a liftben megpróbálta megsimogatni vadonatúj, éppen csak növekvő melleimet. Ököllel estem neki. Másik alkalommal kérte, menjek fel, ha a felesége nem lesz otthon. Szerencsére már okosabb voltam, elmondtam anyukámnak, hogy mi történt. Magából kikelve üvöltött a szomszéddal, az egész ház előtt. Ma már ebből ügy lenne. Akkor, majdnem 25 éve, senkit sem érdekelt igazán.

Tizenhat éves voltam. A buszon hozzám dörgölőzött egy férfi. Először nem is értettem, mi történik, csak azt tudtam, hogy kellemetlen. A könyökömmel odavágtam, mire szánalmasan eloldalgott. Napokig éreztem magamon azt az érintést, amit nem így akartam először átélni.

Négy húgom van és sok-sok lány- és nőismerősöm, barátnőm. Nem beszéltem még talán senkivel közülük, aki a szexuális zaklatásnak valamely formáját ne élte volna át. És szándékosan nem csak a nemi erőszakról beszélek! Mert az maga a pokol, a legrosszabb, amit egy nő átélhet. De annyi minden van ezen kívül, aminek elszenvedői többnyire fiatal nők, vagy még rosszabb esetben kislányok. És akkor összeszorul a szívem, mert nem ilyennek kellene látnunk egy férfit, nem így kellene először azzal szembesülnünk, hogy az ő nadrágjukban más lapul, mint a miénkben.

Úgy vélem, nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ezek nem férfiak, csak valami szánalmasan beteg agyú, hímnemű lények. Nem áll tőlem távol a kémiai kasztrálás gondolata. Egy injekció, mellyel ezek a szexuális ragadozók egy életre ártalmatlanná tehetők. Nagyon szívesen adnám be nekik én magam a szert, amivel megvédhetném a lányokat (és adott esetben a fiúkat, mert sajnos ők is célkeresztben vannak). Ne feledjük azonban, hogy az áldozatok többsége családon belül szenvedi el a zaklatást, és az ügyek nagyon nagy többsége örökre rejtve marad.

Harminchat éves voltam. A rohadékot már a tekintetéről felismertem. A villamos nem volt zsúfolt, ő mégis túl közel akart állni hozzám. Szúrós tekintettel ránéztem és annyit mondtam:

- Húzz innen, te mocsok! Meg ne próbáld!

(Cikkünk 2016. július 30-án jelent meg.)