Sokszor értetlenkedem manapság a közélet híreit hallgatva. Ha arcpirító, bicskanyitogató történésekről hallok, első pillanatban biztosra veszem, hogy ezt már nem hagyjuk annyiban. Minimum tüntetünk, vagy legalább erőteljesen hallatjuk a hangunkat. Aztán másodszorra azt tapasztalom, hogy minden galádság elhal, minden súlyos cselekmény visszapattan az emberi érdektelenség faláról. Elfásultunk, megkeseredtünk, mintha mindenki vitamin helyett azt a bizonyos „letojom tablettát” szedné. Az online térben ordenáré módon fröcskölődünk, irigykedünk, feljelentgetjük egymást, mintha rosszindulat atombombát dobtak volna Magyarországra. Kíváncsi voltam, mi lehet ennek az össznemzeti sivárságnak az oka, mert aggódom. Ujvári László történész segít megtalálni a válaszokat a jelen állapot által felvetett kérdésekre. 

IgenÉlet: Mi, magyarok hajlamosak vagyunk azt hajtogatni, hogy kiválasztott nép vagyunk, Atilla unokái, Szűz Mária országa, de - főleg - az újkori történelmünk mintha rácáfolna erre az erőre. Szerinted hol bicsaklott meg az érdekérvényesítő képességünk? Mióta és miért sodródunk a világtörténelem tengerén egy összetákolt tutajban? Miért vagyunk lelkileg olyan gyengék, hogy senki nem vesz minket igazán komolyan?

Ujvári László: Hosszú folyamat, nehéz erre pontos választ adni. A magyar történelem tele van olyan eseményekkel, melyek erősítik, táplálják ezt a nem túl szerencsés állapotot. Szokás a nemzet sorsára, küldetésére, és egyéb okokra hivatkozni. Nem tagadhatjuk, hogy minden népléleknek vannak alapvető jellemvonásai, ilyen például a magyarság szabadságvágya, a kínaiak anyaföldhöz való ragaszkodása - évezredek óta ugyanott élnek -, vagy a németek precizitása. Ezeket mindenki ismeri. Ugyanakkor a magyar nemzet lelkiállapota hatalmas változáson ment át a történelem során, a Kárpát-medencét meghódító szkíta-hun népektől egészen a jelenkorig. Fontos leszögezni, hogy olyan hirtelen fordulatokkal, megpróbáltatásokkal, státuszváltásokkal tarkított történelme kevés népnek van, mint a magyarnak. Ezeket a nemzettudat nehezen tudja feldolgozni, ami sok belső feszültséget szül.

IÉ.: És ez az állapot hosszú évszázadokkal később is kollektív lenyomatként élhet a lelkekben?

U.L.: Gondoljunk csak bele: adott egy erős nép, megalapítják a korabeli Európa és a világ egyik legerősebb, leggazdagabb, legszilárdabb államát, a Magyar Királyságot. Az Árpádok idejétől, az őket követő - Árpád-házi felmenőkkel rendelkező - Anjou-uralkodókon át egészen Hunyadi Mátyásig, általában erős akarat, erős kéz irányította a magyarságot, a sikerek nem maradtak el. Ezután jöttek a gyengekezű uralkodók, Mohács és a török hódoltság. Ettől a ponttól, 1526-tól kezdve megszűnt minden, ami korábban a büszke magyarságot jellemezte. A török, majd osztrák, német, orosz hódoltság közel félezer éven át a létezésért való küzdés sorsára taszította az addig sikeres, gazdag és erős nemzetet. Visszaemlékezhetünk, kb. 100 évente kiáltotta a magyarság: elég volt! Bocskai szabadságharc (1604-1606), Rákóczi szabadságharc (1703-1711), 1848-49-es szabadságharc és forradalom, majd 1956 októbere. A szabadságvágy, az önállóság és függetlenség iránti vágy nem múlt el. A sikertelen kísérletek ugyanakkor mély nyomot hagytak a néplélekben, mondhatjuk, hogy valahol a magyarság útközben belefáradt a folyamatos küzdelembe. Csodával ér fel, hogy ennyi megpróbáltatás után még beszélhetünk magyarságról, ami a nép élni akarását mutatja. Hány nép tűnt el fele annyi megpróbáltatás során a történelem süllyesztőjében?

IÉ.: Akkor törődjünk bele, hogy nekünk „ennyi volt, mert elfáradtunk”?

U.L.: Úgy gondolom, a beletörődés nem megoldás semmire. Attól, hogy figyelmen kívül hagyjuk az eseményeket, a helyzet még nem változik. Hogy megtaláljuk a megoldást, ezáltal a kiutat az "útvesztőből", elengedhetetlen tisztában lenni a problémával, beszélni kell róla. Látjuk a nyilvánvaló tényeket: az állandósulni látszó vesztes oldal származhat a sorozatos negatív történelmi tapasztalatból, nagyhatalmi politikából. Hazánk mindig csak elszenvedője volt a globális sakkjátszmáknak. Mindig gondosan ügyeltek rá, hogy a magyarok ne nyerhessék vissza függetlenségüket, mindig a perifériára szorult a nemzet. Az érdekérvényesítő képességünk 1526-ban kapott léket, az elmúlt négyszáz év viharai során pedig – a folyamatos kiszolgáltatottságban – szépen lassan elsüllyedt. Ha egyszer is megpróbálta a nemzet a víz felé emelni a fejét, azonnal visszanyomták. Véleményem szerint a sok negatív történelmi tapasztalat, a tudatos butítás, elkényelmesedés, a jelenkor „kenyeret és cirkuszt” politikája, a rohanó világ, a felületesség, a külcsín túlhangsúlyozása együttesen járult hozzá, hogy napjainkra már csak a történelemkönyvekben olvashassunk a magyar virtusról, a mondák és regék legendás magyar mentalitásáról, lelkületéről.

IÉ.: Vannak még hasonlóan „balszerencsés fejlődésű” nemzetek, de nagyon kevés népről mondható el, hogy ne lenne büszke a származására. Sokan még történelmet és hősöket is hazudnak maguknak, hogy tudjanak mit ünnepelni. Ehhez képest mi ebből a szempontból is „különlegesnek” számítunk. Mintha kollektív ön(nem)tudatunk lenne. Szerinted létezhet ez? Milyen folyamat vezethetett idáig, hogy lassan már nagyon keveseket érdekel ebben a hazában az evésen, iváson és egyéb alapfunkciókon túl bármi is?

U.L.: Ennek magyarázatát kevésbé a történelemben, mint a jelenkorban kell keresnünk. Mindössze a reformkorig kell visszatekintenünk. Mindenki ismeri – vagy legalábbis hallott – a magyar őstörténet problémáiról, az azt övező homályról. A Budenz és Hunfalvy fémjelezte finnugor tétellel kezdődött minden. Amit a honfoglalás előtti magyar történelem és a honfoglalásig vezető út megváltoztatásával végeztek, a magyar történelem megerőszakolása. Ismerjük, hogy az élethez erős szervezet és gyökerek kellenek. A szél nem tud kicsavarni, kidönteni egy fát, ha annak mély, erős és egészséges gyökerei vannak. Ez így van a nemzetekkel is. A magyar történelem homályosításával, elbagatellizálásával kihúzták a talajt a magyar virtus, mentalitás és lelkület alól. A már említett történelmi – döntően negatív – tapasztalatokkal társulva ez a szakadék szélére sodorta a nemzeti öntudatunkat. Egyszerű a képlet: vedd el az ember múltját, szabadságát, ne adj neki időt a gondolkodásra, kényszerítsd mesterséges keretek közé és kösd le felületes, jelentéktelen dolgokkal. Ezáltal könnyen kihasználhatod, lezüllesztheted robotként működő fogyasztóvá (zombivá).

Az első két tétel megvalósítása – múlt és szabadság – már évszázadok óta zajlik, a többit a modernkor életvitele mögé bújtatva szép lassan adagolták be, nem csak a magyarságnak, de az egész világnak. A folyamatos munka, a túlhajszoltság, a zsúfolt időbeosztás miatt mindenre jut idő, csak a minőségi emberi kapcsolatokra, a családra, a természetre és saját magunkra nem. Az embereknek a mindennapos megélhetési gondok keretei közé való szorítása gondoskodik róla, hogy, mint egy mókuskerékben, mindig csak magunkat próbáljuk utolérni. A felületesség és a külcsín, a valótlan értékek üldözése leköti az emberek maradék energiáit is, miközben folyamatosan azzal szembesítenek minket, hogy jólétben élünk. Ez a hosszú, több évtizedes passzivitás, monotonitás az elkényelmesedéshez, és a valóban fontos dolgok iránti érdektelenséghez vezetett.

IÉ.: Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. A Facebook-on lógás is roppant sok időt vesz el mindenkitől, arra mégis szánunk energiát, kommentelünk, ostoba felvetésekre még butább reakciókat adunk. Ezalatt az idő alatt akár olvashatnánk, művelődhetnénk is. Szerintem nem az idő, hanem az igény veszett el. Egyetértesz?

U.L.: Nem érdemes szépíteni azt, ami zajlik körülöttünk nap mint nap. Minél tovább tart ez az állapot, annál mélyebben leszünk a mocsárban. Olyan időket élünk, amikor a történelem újabb viharának előszelei fújnak. Ha elmarad a feleszmélés, ha nem állunk meg egy percre és nézünk szét a világban, annak hosszútávon beláthatatlan következményei lesznek. A globális sakkjátszma folytatódik, és ebben a mi szerepünket is előre meghatározták. Hogy ezt elfogadjuk – és ezáltal kockáztatjuk kultúránkat, még megmaradt identitásunkat, hazánkat -, vagy a sarkunkra állunk és teszünk egy jobb jövő reményében, az csak rajtunk áll. Véleményem szerint, még nem késő ráébredni, hogy mi is történik valójában körülöttünk. Nem kell hozzá semmi, csak magunkba nézni és feltenni az aktuális kérdéseket: Jó ez így nekünk? Jó lesz ez így az utódainknak? Ezt akarták az őseink is?

IÉ.: Van még remény, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket?

U.L.: Az idő gyorsan telik, és valamit tenni kell. Az ilyenkor sűrűn emlegetett "24. óra" példájával nem értek egyet. A változás hosszú folyamat, ugyanúgy a leépülés, a tudatos amortizáció is, nem látom a mérkőzést lefutottnak.  A változást a legapróbb szinten, magunkban kell elkezdenünk. Ha egy nemzet hozzáállása megváltozik, a passzívból aktív állapotba lép, annak dominó hatása lehet. Fel kell ismernünk a valódi értékeket, ragaszkodni a hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és ennek szellemében nevelni gyermekeinket. Nem fegyverrel, hanem számos külső tényezővel hajtanak minket a megélhetés és a felületesség igájába. Ha ennek ellenállunk, minden megváltozik, a mindennapok, a politika, az egész élet, és ez által a jövőképünk is.

IÉ.: De hogyan lehetséges ez? Hogy kell elkezdeni? Azt látjuk, hogy következmény nélküliség van, túlkapások, cinikusság, pökhendiség a hatalom oldaláról, és mélységes közöny, beletörődés az emberek részéről. Hogy aktuális ügyek mentén is beszélgessünk: a következmények nélküli hatalmi viselkedés kiemelkedő példája a Kiss László-ügy. A legutolsó fejleményei azt mutatják, hogy a nyilvánvaló tények ellenére is még mindig megy a szerecsenmosdatás, nincs igazi következménye a dolgoknak. Ez az eset, mint cseppben a tenger mutatja meg egy állam működését vezetőstől, állampolgárostul. A bűnösök folyamatosan tagadnak, az emberek legyintenek. Lehetséges teljes immoralitásban élni?

U.L.: A következmények nélküli hatalmi viselkedés legfontosabb oka az ellenőrzés, a társadalmi kontroll elmaradása. Sem a média, sem a civil társadalom nem bír Magyarországon akkora erővel, hogy valós ellensúlyt képezzen az államigazgatással szemben. Ebből egyoldalú folyamatok sarjadnak, mint a devizahitelek, vagy, ahogy fogalmaztál, „a következmények nélküli hatalmi viselkedés”. Ahhoz, hogy elinduljon valami változás, erős társadalmi háttérre, tudatos állampolgárokra, gondolkodó magyarokra van szükség. Ebben hatalmas a civil társadalom szerepe és felelőssége, A változásnak ott kell elindulnia. Elég nagy energiákat csak öntudatra ébredő, aktív emberek tudnak mozgósítani, nem programozott fogyasztók. Az említett ügy részleteibe nem megyek bele, hiszen – bár most nyugvóponton van - naponta jönnek az új fejlemények, miközben mind a média, mind a társadalom meghasad a probléma megítélése mentén. Véleményem szerint a folyamatos tagadást a felelősségtől való félelem, a következmények kerülése okozza. Szigorúan általánosítva: nem szeretjük vállalni a felelősséget az általunk elkövetett hibákért, a következményektől rettegnek az emberek. Persze a kivétel adott, nem ez jellemzi a teljes népességet, ugyanakkor a modern életstílus, valamint a már említett jelenkori jellemzők közvetlen hatása, hogy a társadalom egyre nagyobb rétegét érinti ez a probléma. Nyilvánvalóan szerepet játszik ebben az önvédelem is, egy ösztönös, természetünkből fakadó reakció, amin nehéz uralkodni. Szokták mondani, hogy a bűnös embert a lelkiismerete tudja a legjobban megbüntetni. Ebben nem hiszek, ha valaki tudatosan, szándékosan súlyos bűncselekményt követ el, ha valakinél „elszakad” valami, az nem hiszem, hogy tisztában van a tettei súlyával. Meglátásom szerint, egy egészséges lelkületű ember nem tud erkölcstelenségben élni, azonban találunk példát az ellenkezőjére is. Meggyőződésem, hogy nem utóbbi a normális, alapvető emberi magatartás, ezért – hogy szépen fogalmazzak – a normálistól eltérőnek az immoralitásban élő embereket kell tekintenünk.

(Az angyalos címer forrása: uvegfestok.network.hu)

(Az interjú 2016. május 22-én jelent meg.)