Korábban már írtam róla, hogy milyen SOKFÉLÉK lehetünk csupán asztrológiai szemmel nézve. Ezért valahol természetes is, hogy nem jövünk ki mindenkivel, ellentétet, féltékenységet, dühöt érezhetünk a másik ember iránt. A felnőtt életünkben rengeteg olyan szituáció adódhat, főleg fenyegetettség, félelem és elnyomás hatására, amikor ilyen negatív érzelmek alakulnak ki bennünk. Fontos, hogy tudjuk ezt a „sötét oldalunkat” is megélni, kiadni magunkból.

Nagyon nem mindegy azonban, hogy kit "választunk" sértettségünk célpontjául. Bevallom, ez az írás egy gyermekeket bántó megjegyzés kapcsán született, ami édesanyaként különösen mélyen érintett. Gyermekeink ugyanis - ahogy mi is - különbözőek és az irántuk érzett feltétel nélküli szeretet miatt szebbnek, okosabbnak látjuk őket társaiknál. Én mégis azt mondom, ne hordjunk rózsaszín szemüveget, lássuk csemetéink értékeit és a hibáit egyaránt. Amikor az első közösségi élményeiket szerzik (óvoda, iskola), bizony más felnőtt is mondhat róluk véleményt, sőt munkaköri kötelessége is, hogy felmérje gyermekünk szellemi, fizikai képességeit. Ilyenkor a szülők, ha rosszat mondanak kis védenceikre, sértett vadként dúlnak-fúlnak. Magam is így tettem, nem is értettem, hogy a kisfiam miért nem úgy viselkedik az oviban, ahogyan itthon szokott. A közösségbe illeszkedés, a szocializáció hatalmas feladat még a felnőtteknek is. Gondoljunk bele, hogy alig pár év élettapasztalattal, a biztonságot nyújtó anya nélkül, milyen keserves is lehet az első néhány nap. Viszont ez kötelező tanulási folyamat, nem lehet elodázni, megúszni nekik sem. Pár év elteltével ugyanis, ezektől a tapasztalatoktól érzik magukat fontos kis élőlényeknek, amikor van barátjuk, megdicséri őket a tanító néni, le tudják rajzolni a jelüket, leírni a nevüket.

Az asztrológiában a csillagjegyek elemi besorolása miatt keletkezhetnek feszültségek közöttünk és egy másik fél között. Szoktuk is mondani, hogy „tűz és víz”, ne is várjunk javulást. Azonban ez nem ilyen egyszerű (a csillagtanban sem), ugyanis nagyon sok konfliktusmegoldási sémát a szüleinktől veszünk át. Amit tapasztaltunk születésünk óta, mélyen beivódik, és mivel a gyermek is feltételek nélkül szeret és hisz a családjának, szinte vakon követi mintáinkat. Nagy felelősség tehát, hogy milyen helyzetet hogyan reagálunk le, hogyan vezetjük le mérgünket, űzzük el rosszkedvünket. Ezt ugyanis, asztrológiai jegyek, bolygók és fényszögek nélkül is, támpontnak veszi csemeténk.

Alapvetően viszont, ahogyan Teréz anya is mondja, a gyermekeink a legnagyobb tanítók. Olyan érzelmeket, tapasztalatokat, szemléletet látunk általuk, amit a mi (fiatal) felnőtt fejünkkel, észre sem vennénk. Az esetek többségében teljesen őszinték, és lelkük mélyéről jövő ösztönösséggel érzik, hogy mi a jó. Nem rekesztenek ki maguk közül oolyasvalakit, aki valamiért más. Nyitottak, ismerkednek, sokszor kibeszélnek minket, viccesen, de nagyon valósághűen ábrázolnak.

Úgy érzem, hogy szülői feladatunk egyike az is, hogy megtartsuk őket ilyennek: igazmondónak, érzelemgazdagnak, elfogadónak. Lássák azt, hogy a világ sokszínű, ahogyan az emberek is, találják meg mindenkihez a megfelelő utat. A lenézés, fölényeskedés, elnyomás nem tartozik az eszköztáruba, szerencsére, tehát ha ilyet tapasztalunk, nézzünk magunkba, hol is hibázhattunk. Amikor utódaink vitába keverednek társaikkal, az csupán pár percig, esetleg néhány óráig tart. Utána ugyanolyan jókedvvel folytatják a játékot, mint a nézeteltérés előtt. Vegyünk róluk példát, ne tartsuk magunkban dühünket, rosszallásunkat. Az igaz barátságok, őszinte érzelmek nem szűnnek meg létezni egy-két vitás helyzet miatt!

„Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal hogy 'hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba'. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van. Belső béke és mosoly.” (Csernus Imre)