Egy évig hallgattam, hogy utáljuk. Utáljuk a vasárnapi zárva tartást, mert éhen halunk, mert nem plázázhatunk, mert a konzumláz elkap és menni kell, de nincs hová, mert zárva. A közvélemény-kutatások egyértelműen azt igazolták, hogy utáljuk. Még emlékszem, hogy a kereskedelmi dolgozók féltették a hétvégi pótlékaikat, a munkahelyüket. A családanyáknak pedig nem a szabad vasárnap, hanem esetenként a sokkal keményebb szombat jutott, ahová még egy vásárlást is be kellett iktatni.

Eltelt egy év és utáltuk. Én akkor utáltam legjobban, amikor a várandós kishúgom húslevest kívánt egyik vasárnap és én nem tudtam teljesíteni a vágyát (uram bocsá’, nem volt otthon se csirke, se répa). Igen, akkor nagyon utáltam.

Aztán egyetlen hét alatt minden megváltozott. Újra nyitnak a boltok, újra vásárnap a vasárnap! És mit látok? Elégedetlenség mindenütt. Emberek, nem ezt kértétek? Most visszasírjátok, amit utáltatok? Nem értettem.

Aztán megértettem. Megértettem, hogy talán nem is a vasárnapi zárva tartást, vagy nyitva tartást utáljuk. Hanem azt, hogy ami ma tilos, az holnap kötelező és fordítva. Hogy biztonságra áhítozunk mi itt mind ebben a hazában, de nem kapjuk meg. És talán megfogalmazni, kimondani sem tudjuk, hogy biztonságot szeretnénk. Stabil környezetet. És amíg nincs meg, addig utálni fogjuk, mindegy, mi jön, éppen azt.

Most a vasárnapot. Azután majd valami mást.