Ma délelőtt óta minden orgánum a vasárnapi boltzár eltörlésétől zeng. Rogán Antal miniszter bejelentette, meghajolnak a nép akarata előtt, S.O.S végigpörgetik a parlamenten a „blokád feloldásáról” szóló törvényt, így a zemberek újra ott lebzselhetnek a plázákban a hét utolsó napjain, ha esik, ha fúj, vagy manapság, ha hétágra süt a nap.

Nem kell többé azon morfondíroznunk, vajon mindent beszereztünk-e a vasárnapi ebédhez pénteken és szombaton. Ha megkívánjuk vasárnap délután a gesztenyepürét, de nincs otthon tejszínhab (vagy inkább gesztenye), vesszük is a hétmérföldest meg a slusszkulcsot, és boldogan engedünk a fogyasztói, falánksági kényszernek, mert minden tárva-nyitva lesz, ahogy volt tavaly március 15-e előtt.

Bevallom, ez a döntés olyan váratlanul ért, hogy nincs is igazán véleményem róla. Ám mivel az is egy vélemény, hogy nem tudom eldönteni, örüljek, avagy bosszankodjak a hirtelen határozat felett, vállalom, hogy még nem tudom.

Tavaly ilyenkor nagyon nehezen törődtem bele, hogy vasárnap „kihalt minden, zene se szól…” Na, nem azért, mintha én a plázában lődörgők kasztjába tartoznék. Közel sem. Egész egyszerűen azért, mert mi is beleestünk abba a többszázezer családot érintő élethelyzetbe, mely úgy néz ki, hogy apukát hétközben késő estig nélkülöznünk kell, a korlátozott erőkifejtésre képes édesanya (jelesül jómagam) pedig nem szívesen cipel pluszban karton vizeket, több kiló liszteket-cukrokat pl. kedd délután, miközben a gyerek iskolatáskájával és edzéscuccával egyensúlyoz a budapesti dugóban. Ergo: szégyen, nem szégyen, sokszor vasárnap vásároltuk be a súlyosabb tételeket, amikor az erős férfikar is kéznél volt.  

Aztán az elmúlt egy évben hozzászoktunk ahhoz, hogy másképp oldjuk meg. Általában úgy, hogy több ütemben cipeltem haza a hazacipelendőket. Pl. nem egy karton, hanem csak két üveg vizet vettem egyszerre, vagy a kicsit drágább, de legalább közel lévő kisboltban szereztem be, ami nagyon kellett.

Mi tehát nem lettünk fegyelmezettebb vásárlók a vasárnapi boltzártól, nem gondoltuk végig alaposan már csütörtökön, minden megvan-e a hétvégére. Ugyanakkor sem kevesebbet, sem többet nem kirándultunk attól, sem kevesebbet, sem többet nem voltunk együtt attól, mert egyszercsak bezárt a pláza vasárnap. Ugyanolyan ritmus szerint éltünk tovább az egy évvel ezelőtti KDNP-s döntés után, mint amilyen szokásrendszert 13 éves házasságunk elején kialakítottunk. 

A politika tavaly azzal érvelt a zár mellett, hogy összehozza végre a családokat, leveszi a terhet a hétvégén kénytelen-kelletlen dolgozók válláról, s így – bár az elején még nem is tudják, milyen jó dolga lesz itt a népnek – néhány hónap múlva már mindenki örül-nevet. Én nem tudom, valóban olyan nagy boldogság szakadt-e a vasárnapi munkavégzés alól felszabadulókra, mikor cserébe két órával tovább kellett nyitva tartaniuk hétköznap. S azt is bevallom, sokszor semmivel sem voltak velem kedvesebbek a hipermarket pénztáránál egy egyszerű szerda este az eladók, mint lettek volna vasárnap.

Értem én, tavaly a politika elvett vagy adott – nézőpont kérdése -, most a politika visszaad vagy elvesz – ez is megítélés kérdése. Mi meg nem tudunk mást tenni, mint tudomásul venni. Aztán lesz jó néhány hónapunk a következő nagy ötletig, hogy eldöntsük: szeretjük-e, ami van, avagy sem.