Házi feladat - legyen vagy ne legyen? Ez a dilemma rendszeresen előkerül. Mindenféle érveket sorakoztatnak fel az egyik vagy másik véleményoldal képviselői. A kérdést azonban én nem így tenném fel. Hanem úgy: milyen a jó házi feladat? Mert nem jó házi feladatot nem érdemes feladni, megcsinálni, öncélúan gyereket terhelni vele. Ezt felejtsük is el! De van-e jó házi feladat?
Minden felnőtt volt egyszer gyerek, beleértve a pedagógusokat is. Ha fel tudjátok idézni magatokban, milyen, melyik volt az a házi feladat, amibe belefeledkeztetek, amit lelkesen végeztetek, ami kinyitott számotokra egy új világot: mi jut eszetekbe? Tudtok ilyet felidézni?
Én csak egy-kettőre emlékszem, de arra nagyon.
Ilyen volt például az egyik rajzórán kapott házi feladat, melynek önálló megoldására egy hónap állt rendelkezésünkre. Nem rajzoltam szépen, és engem, az egyébként könnyeden perfekcionista kisdiákot, ez rendkívül zavart. Általános iskola negyedik osztályában azonban olyan házi feladatot kaptunk, amiben én is kiteljesedhettem, s megszerettem a rajz és műalkotás-elemzést egy életre! „Az én múzeumom” címmel kellett általunk tetszőlegesen, gondosan összeválogatott, festményeket ábrázoló képeket egy albumba ragasztgatni, az albumot díszíteni, a festőkben, stílusaikban, műveikben elmélyedni. Teljesen szabad kezet kaptunk, és én lelkesen vetettem bele magam a napi- és hetilapok művészeti rovataiba, a festők életét taglaló lexikonokba és életrajzi könyvekbe, könyvárból kölcsönözhető és otthon fellelhető albumokba. Végül egy előadás keretében meséltünk az alkotásunk folyamatáról, hogyan értelmeztük, oldottuk meg, mélyültünk el benne, mire csodálkoztunk rá a tevékenységünk során, mit szerettünk leginkább. Ettől kezdve magamtól jártam képzőművészeti kiállításokra, vásároltam antikváriumban művészeti kiadványokat.
Emlékszem arra is, amikor hetedik osztályban angolból azt a házi feladatot kaptuk, hogy egy tetszőlegesen választott regényt olvassunk el angolul. El nem tudtuk képzelni magunkról, hogyan fogunk megérteni egy egész regényt a mi angoltudásunkkal. Nos, egyikőnk sem állt meg az első regénynél, hanem olvastuk a másodikat, harmadikat is, annyira élveztük, hogy értjük! Órán mindenki lelkesen mesélt arról, éppen miről olvas, milyen gondolatokat indított el benne a regény. (Ez a szocializmus lebontása után pont egy évvel történt, amikor nem dőlt még az angol nyelv a csapból is.)
Magyarországon – főleg alsó tagozaton – a gyakoroltató házi feladatok a tipikusak. Számos kutatás bizonyítja, hogy az ilyen típusú házi feladatok kontraproduktívak: nem fejlesztenek, ellenben elveszik a gyerek kedvét a tanulástól.
A fiam első osztályos egy „hagyományos” iskolában. Délutánonként négy óráig napköziben tölti az idejét, ahol két játék között minden házi feladatot elkészítenek a gyerekek, a napközis tanító néni pedig segít annak, akinek erre szüksége van, valamint ellenőrzi a megoldásokat, s csillagokat, piros pontokat, matricákat is ad a szépen kidolgozott munkára. Nincs sok házi feladat: ha a fiam nem marad napköziben, tizenöt-húsz percnél akkor sem kell több időt töltenie ezzel naponta. És ami a legfontosabb: mindig lelkesen ül le a feladatai mellé, igényes a munkája külalakjára is. Esténként pedig büszkén mutatja meg a családnak az órai munkáit, a csillagokat, piros pontokat, matricákat, koronás ötösöket! Olyan tanító nénije van, aki mindent megtanít a gyerekeknek délelőttönként, s rendkívüli módon képes lelkesíteni, motiválni őket. Javasolta nekik például, hogy otthon olvasgassanak: a fiam jelenleg Tatay Sándor Kinizsi Pál című regényét olvassa hangosan, a száznyolcvanadik oldalon tart, ki se lehet venni a kezéből a könyvet. Az olvasottakról rendszeresen beszámol átszellemült arccal.
Azt gondolom, hogy a házi feladatnak csak akkor és olyan mértékben, illetve olyan jellegű házi feladatnak van értelme, amit a gyerekek szívesen csinálnak, ami testi-lelki-szellemi kiteljesedésüket segíti, s amitől szélesebbre nyílik számukra a világ.