Nem vagyok egy ostoba nő. El lehet velem beszélgetni a világ folyásáról, politikáról, közéletről, gyereknevelésről, receptekről, nagy társadalmi kérdésekről.

De, és ez is én vagyok: imáááádom a csajos dolgokat, csajos filmeket. Kócosan, pizsamában, jégkrémmel bevackolódni a Szex és New York elé kétmillió-háromszázhatvankettedszer is, ámuldozni a ruhákon, a szinglik hülyeségein, röhögni a beszólásokon, a francba küldeni Carrie-t és rühellni Mr. Big-et (igen, rühellni Mr. Biget és Aidannek szurkolni) – hát az valami időtlen, idétlen, nőcis feeling, amit egyébként antidepresszáns helyett írnék fel minden nőnek. 

Ám itt van nekünk a műfaj úttörője, mindannyiunk gátlásainak nevén nevezője, a női esetlenség, esendőség és eredetiség misszionáriusa: Bridget Jones. A súlyproblémákkal küzdő, bátran borozó, estélyi ruhában orra eső, magából folyton hülyét csináló, de önmagát mindig vállaló és a világnak fityiszt mutató hús-vér nő, aki – bár fiktív - nem véletlenül lett a magunkfajták millióinak igazodási pontja.

Végre nem egy jégkrémpálcika (csak hogy a fentebb emlegetett jégkrémnél maradjunk) méretű hölgyemény riszál a filmvásznon lehetetlenül tökéletes sminkben, narancsbőr nélkül, akivel a világ megmentése előtt két perccel még nagyot szeretkezik az ugyancsak makulátlan férfi főhős, hanem egy közülünk. Középszerű munkahellyel, csődtömeg rokonokkal, útkereső (és azt soha meg nem találó), szeretnivaló barátokkal, szóra sem érdemes főzőtudománnyal, folytonos önmaga után futással. Ki nem érzi magát ugyanolyan cefetül akár naponta, mint Bridget?

De ha ez még mind nem tenné őt szimpatikussá, az első rész végén az alkotók bevetik a végső lájkvadász momentumot, a literes hasszorítós bugyit, melynek láttán a Föld nőközössége egy emberként csap a levegőbe: hát végreeee! Literes bugyit mindenkinek!

Aztán Bridget megszerzi a viktoriánus Angliából az atomkorba teleportált Mr. Darcyt, ezzel is jelezve, hogy nem csak a jégkrémpálcikáknak van helyük a színpadon, hanem az ügyeletes sármőrnek bizony az egyszerű, nagyibugyis szerencsétleneken is megakadhat a szeme. Aztán boldogan élnek, míg Mr. Darcy meg nem hal.

Igen, születnek gyerekek, zajlik az élet, mennek a kalóriák és a kilók fel és le, jönnek a bonyodalmak, de mindez olyan bájosan, viccesen, hogy elhisszük: az élet igenis szép. Még akkor is, ha néha rózsaszirmok helyett trágyát szór elénk.

Fenébe a robotos, szupermenes, terroristás, elrablós, sorozatgyilkosos, összeesküvés-elméletes, nácis, kommunistás, arabos, fogvatartós mozikkal! Ez mind-mind megvan körülöttünk a valóságban. Sajnos.

Lehet hogy provinciális, lehet hogy kisszerű hozzáállás, de talán éppen ezért nézünk szívesebben olyan alkotásokat, melyek a mindennapi pici küzdelmeinkről, a tépelődéseinkről, elbukásainkról és talpra állásainkról szólnak. Mert mindannyiunk élete szép és értékes. Ha valaki ezt meg is fogalmazza és képesíti helyettünk, az olyan, mint a maraton huszonhatodik kilométerénél egy frissítőt nyújtó kéz.

Szóval: köszönjük, Helen Fielding, hogy húsz éve kiengedted a szellemet a palackból! Jöhet a harmadik rész!