Állok az erkélyen, didergek a metsző hidegben. De állnom kell, fejet-agyat-lelket szellőztetek. Szűk a bent, tág az ingerküszöb, de van, hogy megborul az egyensúly. Ilyenkor állni kell, és nem gondolni semmire. Csak hagyni, hogy az őszi szél átfújjon, kimosson minden nem belém valót. Akkor is, ha süvít, akkor is, ha dermeszt.

De épp ez a brutális érzés kell most, hogy megmelegedjek. Hogy helyrezökkentsem, amit helyre kell tenni. Körülöttem büszkén álló örökzöldek. Mit nekik tél, mit nekik hideg! Olyan méltóságteljesek most is, mint a mézszínű tavaszban, verőfényes nyárban.

Az eperfa előbb-utóbb megadja magát a természet törvényeinek. Sárgára száradt leveleinek nagy része még hajszállal függ az ágakon, alatta színes, dús avar. Nem siet. Komótosan hullik, lusta zizegéssel ér földet. Szép. Gyönyörű.

Biztonságot ad a látvány, melengető az érzés. Már nem fázom. Nagyokat lélegzek. Már nem hasogat a fejem. Érzem, hogy ami körülvesz most, örök. Ezek a fák, cserjék ugyanígy álltak itt 10-20 éve is, s ugyanígy állnak majd jövőre, vagy 50 év múlva. A természet tudja a dolgát, teszi a dolgát.

Ami egy felebaráttól jön az ember felé, pillanatnyi. Elmúlik. A jó is, a rossz is. Persze mindig a rossz, a negatív a hangsúlyosabb, a lelket maróbb, az erodálóbb, de minden rosszra két jó jut.

Egy sárgás-rozsdás levél, az őszi hajnal füstillata, a gyermek sugárzó reggeli mosolya, a kávé habja, az edzés utáni „megcsináltam-érzés”, a családi vacsorák meghittsége, az, hogy szeretek, hogy szeretnek.

Ezek az örökzöldek. Örök pillanatok.  

A sérelem, a bántás meg… Mint az eperfa lombja. Lepereg, de azért még szép. Nemesíti a lelket.