Vannak racionális félelmek, amik valós fenyegetettséget jelentenek. Ezek nagyjából a legtöbb embernél hasonlóak és hasonlóan is működnek. És vannak az irracionális félelmek, melyek inkább a fejünkben léteznek, vagy erősödnek fel. Ezeket kinevetni, megkérdőjelezni vagy lekicsinyelni szerintem csúnya dolog. Kezelni viszont mindenképpen érdemes. Amikor elkezdtem gondolkodni és sorra venni a félelmeimet, akkor két dolog fogalmazódott meg bennem: hogy milyen sokat legyőztem már és még mennyi van, amivel dolgoznom kell.

Azt gondolom, a racionális félelmeinkkel mi, emberek nagyjából egyformán küzdünk. Félünk a múltunktól, a jövőnktől. Betegségektől, egzisztenciális válságoktól, magánytól. Attól, hogy elveszítjük szeretteinket. Hogy kirúgnak az állásunkból, hogy betörnek az otthonunkba, hogy leütnek az utcán, vagy hogy elgázolnak. Félünk, hogy elhagy vagy megcsal a párunk (ha van). Annyi félelem, ami bár megtörténhet, de mégis, nem mindegy, mennyire tölt el rettegéssel a gondolat és mennyire határozza meg a mindennapjainkat az olyan dolgoktól való félelem, amelyek még meg sem történtek és remélhetőleg nem is fognak.

Az én racionális félelmeim elsősorban a szeretteim elvesztésére, egzisztenciális válságoktól való félelemre és betegségekre irányulnak. Féltem a testvéreimet, a testvéreim gyerekeit. Félelemmel tölt el, ha arra gondolok, hogy nekik valami fáj, vagy hogy betegek lehetnek, vagy bármilyen módon bántódásuk eshet. A lelkem összeszorul, ha erre gondolok. Ha szülő lennék, biztosan rettegnék másoknak kiszolgáltatni a gyermekemet. Félek attól, hogy ellehetetlenülök anyagilag. Félek, hogy akármennyit is dolgozom, nem tudok annyi pénzt keresni, ami mindarra elég, amit muszáj kifizetni és emellett azokra a dolgokra is elegendő, amikre vágyom. Nekem nincs párom, nincsenek szüleim, csak magamra számíthatok ezen a téren. Nem a magánytól félek, de attól, hogy egyedül nem tudok majd valamit megoldani, nagyon. Félek a betegségektől. Nem vagyok hipochonder, de mivel van egy fokozott véralvadással járó betegségem, amire gyógyszert szedek, félek a vérrögképződéstől, a trombózistól, az embóliától. Persze a gyógyszert éppen ezek megakadályozásának érdekében szedem, de a félelem mégis bennem van. Nagyon félek attól, hogy az arcom megcsúnyul, ezért nagyon sokat hidratálom, ápolom. Ez eddig bevált. De a természettel nem szállhatok harcba, tudom. Ezen túlmenően félek attól, hogy nem kapom meg azt az elismerést, amire szükségem van.  És persze félek a kudarctól, még akkor is, ha tudom, hogy nagyon kitartó vagyok és akárhányszor megpróbálom újra.

Az irracionális félelmeim sora is elég hosszú. Rettegek a békáktól és a gyíkoktól. Tudom, hogy nem bánt, nem a bántástól félek. Hanem hogy ott vannak. És bár egy éve még sírós-remegős-izzadós-sikítós pánik tört rám egy béka láttán, igyekszem jobban kezelni az ilyen helyzeteket. Néhány napja láttam egyet. De nem sikítottam, csak elképesztően rondán káromkodtam. Haladás! :) Nagy félelmem, hogy meztelenül kizuhanok egy próbafülkéből és kiröhögnek. Ennek továbbgondolt változata az, hogy felborul velem a mobil wc. Na, az nagyon rossz lenne. Nem lépek rá kanálisok zárófedelére és utcai rácsokra, mert félek, hogy beszakad. Illetve attól is félek, hogy valaki belök a metró alá, miközben várakozom. Ettől egy nagyon kedves munkatársnőm is retteg, ezért mindig megfeszíti a lábát várakozás közben, hogy fékezze a lökést.

Mélyen hiszek abban, hogy ahová a gondolatainkat fókuszáljuk, azt meg is valósítjuk. Éppen ezért sokat dolgozom azon, hogy a félelmeim enyhüljenek, oldódjanak. Mindig nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, ha arra gondolok, hogy hány olyan félelmem volt, ami korábban megbénított, de sokat oldottam ezeken és már nem kötik gúzsba az elmémet. És a félelmek helyett igyekszem arra fókuszálni, amiért hálás vagyok. Mert a félelem a hiányt, a szeretetlenséget teremti meg, míg a hála egy teremtő, boldogító energia. Viszont fontos az is, hogy tisztában legyünk a félelmeinkkel, mert csak így győzhetjük le őket!