Varga Bencének az a hivatása, hogy elvarázsoljon. Kiszakítson a mindennapok mókuskerekéből, szórakoztasson, s elhitesse, a világ több, mint hétköznapi taposómalom. Az élet káprázat, csoda, az emberek pedig elbűvölőek, de legalábbis elbűvölésre vágynak. Bencénél pedig a legjobb kezekben vagyunk. Bűvész-előadóművész, lassan évtizede van a szakmában. Ja, s mindössze 19 éves. Ez már önmagában is varázslatos.

IgenÉlet: Hogyan lesz valakinek 19 éves korára lassan évtizedes múltja egy egyébként is ritka és szokatlan szakmában?

Varga Bence: 11 évesen kórházba kerültem. Iskolát váltottam, s az új hely nem volt szimpatikus. Problémáim adódtak az új tanárokkal, a beilleszkedéssel. Elhitettem hát a háziorvosunkkal, hogy vakbélgyulladásom van. Ő beutalt a gyerekkórházba, megfigyelésre. Négy napot töltöttem a belgyógyászaton. Az egyik szobatársam mutatott egy bűvésztrükköt, amivel teljesen lenyűgözött. Addig győzködtem, míg el nem árulta a titkát. Mikor hazamentem, elkezdtem gyakorolni, megtanultam 8-10 kártyatrükköt. Először a családomnak mutattam be a tudásomat, szüleimnek, testvéreimnek.

IÉ.: Könyvből vagy autodidakta módon tanultál?

V.B.: Az internet segítségével. Volt egy nagyon jó videósorozat, amelyet azóta eltüntettek. Két híres magyar bűvész elmagyarázott 8-10-15 trükköt, megmutatták a működésüket. Pofonegyszerű, mégis látványos trükkök voltak. Minden későbbinek az alapja. Egy hónap gyakorlás után felutaztam Budapestre, a Figaro Bűvészboltba, s jól bevásároltam mindenféle kisebb-nagyobb kellékeket. Közben eljutott a hírem egykori iskolámba, s meghívtak egy gálaműsorra fellépni, noha akkor még csak négy hónapja bűvészkedtem.

IÉ.: Négy hónapja bűvészkedtél, és 11 éves voltál. Egy kisgyerek.

V.B.: Na igen, tudatos kisgyerek. A suliban 100-150 ember előtt léptem fel egy ötperces műsorral. Ekkor indult a „karrierem”, kézről kézre adtak az emberek. Mivel zongoráztam is akkoriban, a szolfézstanárom is meghívott a gyerekei szülinapjára egy évvel később. Tehát tulajdonképpen 12 éves korom óta ez az életem. Eleinte évente 5-6 fellépésem volt, 13-14 éves koromban tanultam bele jobban a dolgokba. Mindenféle külföldi dvd-t megvettem, akkor tanultam meg angolul is, mert a szakma nyelve az angol. Szinte csak angol nyelven lehet oktató anyagot találni. Könyveket.

IÉ.: Ez tényleg így zajlott? Nem akarok sokat ezen rugózni, de nekem is 11 éves lesz a kisfiam, s nagyon furcsa belegondolni, hogy valaki zsenge kiskamaszként már ennyire megszállott legyen valamiben.

V.B.: Igen, ez így volt. Nagyon érdekelt ez a világ, elvarázsolt. Rendszeresen konzultáltam a bűvészboltban is, ahol nem csak megvenni lehet a trükköket, de segítséget is kérhet az az elszánt bűvész, akit jobban megismertek. A továbbképzésem, önfejlesztésem teljesen autodidakta módon történt. Néhány bűvésszel beszélgettem, de mesterem nem volt.

IÉ.: Kellett volna?

V.B.: Igen, ezt így lehet tanulni. Bűvésziskola nincs, tanfolyamok vannak, de azokon az emberből nem válik bűvész. Érdemes elmenni egy mesterhez. Ők pedig csak Budapesten vannak. Ez nekem hátrány volt, mert zirci vagyok, ahonnan nehéz lett volna feljárni heti kétszer. Főleg gyerekkoromban. De jól megoldottuk, fejlesztettem magam, naprakész voltam az aktuális oktató anyagokból. De mivel nem volt mesterem, nem is tartom magam igazi bűvésznek. Inkább olyan előadónak, aki a bűvészet eszközeit használja fel arra, hogy szórakoztasson. A műsorom is stand-up jellegű. Nagyon sok humor van benne, nagyon sokat beszélgetek a közönséggel, mégis bűvészkellékekkel szórakoztatok.

IÉ.: A közönség imád. Mi lehet az a plusz, ami miatt mégis azt mondod, nem vagy igazi bűvész?

V.B.: A hivatalos, szakmai dolgok. Aki mesterhez jár, az előbb-utóbb elkezd versenyezni is. És egy versenyen a szakmai dolgokat nézik. Nem arra kíváncsiak, az ember hogyan kommunikál, hanem a fogásokat, a kivitelezést. Kommunikációs dolgot nem nagyon néznek. Én is versenyeztem, de nem tudtam kibújni a bőrömből, így egy nemzetközi gálán is végigbeszéltem az előadásomat. Úgyhogy ott nem is bűvészetért, hanem előadóművészetért kaptam díjat. Ekkor döntöttem el, hogy én nem indulok el a versenyzés irányába. Meg tudom csinálni ugyanazokat a dolgokat, mint egy versenyző bűvész, de inkább arra fordítom az energiáimat, hogy minél több emberhez eljussak. Rengeteg fellépésem van szabadtéren, gyerek-, falunapon, de minden hónapban van 4-5 olyan fellépésem is, amikor egy kisgyermek születésnapjára megyek. Otthon grilleznek, sütnek egy tortát, meghívják az osztálytársakat. Én meg bűvészkedek 10-15 embernek, ami óriási élmény.

IÉ.: Szoktad érezni azt a pillanatot, amikor „megvan” a közönség?

V.B.: Igen, abszolút. Nagyon szeretem látni, amikor a felnőttek is újra gyerekké válnak. Akkor érek el nagy sikert, ha egy 70 éves bácsi szemében is látom azt a csillogást, amit egy 6-7 éves kisgyerek szemében. És ez mindig látszik. Ha az ember jól csinálja a dolgát, akkor ez mindig megvan. Beszélek, mesélek, nevettetek.

IÉ.: Rajtad kívül sokan ötvözik a bűvészkedést a „stand-up”-pal?

V.B.: Mostanában többen. Én azonban már 13 évesen is így dolgoztam, beszéltem a közönséghez. Én is úgy éreztem jól magam, ha felhívtam valakit a színpadra, s vele csináltam a trükköt. A közönség bevonása több szempontból is jó: velem játszik, így magáénak érzi az egészet. S ahogy felmérem a „segítőmet”, már jönnek is a poénok. Persze nem minden ember egyforma. Nem cikizek ki senkit, de igazán érdekes helyzetek szoktak adódni: egy – nem sértő – beszólással olyan atmoszférát tudok teremteni, amin nagyon jól szórakozik a közönség.

IÉ.: Ehhez persze az is kell, hogy gyorsan kapcsolj.

V.B.: Szerencsére nagyon gyorsan ráhangolódom az emberekre. Végig improvizálok.

IÉ.: Ez nagy ajándék…

V.B.: Az, nagyon. Felmegyek a színpadra, s úgy hidd el, nem tudom, mit fogok mondani. Tényleg. Régen a backstage-ben próbáltam megtervezni a mondandómat. Csak nem akart összeállni, fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni. Ám ahogy rálépek a színpadra, helyrekattan minden, s elkezdem mondani. Nem tudom, honnan jön és miért pont az jön, ami.

IÉ.: Mi van azonban akkor, ha nem minden ember akarja venni a rezdüléseidet? Ha nem mindenki akarja jól érezni magát?

V.B.: Többfajta közönség létezik. Van, aki hátradől és azt mondja, bűvölj el, bűvész úr, én nem vagyok kíváncsi a te titkodra. Ezeket a nézőket szeretem a legjobban. De van egy másik fajta közönség is, akik szintén csillogó szemekkel néznek, de picit a trükkök mögé akarnak látni, érdekli őket a megoldás.

IÉ.: És ennek hangot is adnak? Hogy szereled le őket? Ne is lepleződj le, de azért valamit adj is…

V.B.: Nyilvánosan nem szokták kérni, hogy leplezzem le magam. De van egy harmadik fajta néző is – aki nagyon ritka, talán három ilyen emberrel találkoztam eddig -, aki egyáltalán nem akarja élvezni a műsort, ahogy mondtad is, csak azért jön, hogy engem megpróbáljon leleplezni. Ezek az emberek a nézőtérről beszólogatnak. Őket úgy szerelem le, hogy felhívom a színpadra. Jócskán van színpadi gyakorlatom, tudom, bármit csinál, nem fog tudni lebuktatni. Le tudom állítani a vehemenciáját, a közönség is jól szórakozik, s mégsem én jövök ki a helyzetből kellemetlenül.

IÉ.: Régebben nagy sikerrel mentek különböző, illúziókeltéssel kapcsolatos műsorok. Van különbség az illuzionista és a bűvész között? Uri Geller, Copperfield, Danny Blue… Ők bűvészek vagy illuzionisták?

V.B.: Az egész bűvészkedés illúziókeltés, de a bűvészetnek vannak válfajai. Van például a mikromágia. A kártya, gyűrű, pénz, tehát az asztali mutatványok. Ha mutatok neked egy kártyatrükköt, az a mikromágiához tartozik. Van az általános színpadi bűvészkedés, amit én is csinálok. Az ember felmegy a színpadra, különböző kellékekkel, kommunikál, bűvészkedik. S van a mentalizmus. Itt rontják el sokan. Ugyanis egy bűvész soha nem állítja, hogy különleges képességei vannak. Én is el tudom hitetni bűvészként mással, hogy ki tudom találni a gondolatait. Persze igazából nem tudom kitalálni. Emlékszel? Volt A kiválasztott című műsor. Az erre felkért bűvészeknek nagyon sokat fizettek, hogy játsszák el, mintha különleges képességeik lennének. Így a műsorban mindenki azt állította, hogy különleges képességei vannak, hogy el tudják adni a showt, de igazából semmi rendkívülivel nem bírnak. Ugyanolyan bűvészek, mint én. Ugyanúgy fellépnek egy falunapon meg egy gyereknapon, komolyan, a mai napig.

IÉ.: A "nagy mentalisták” falunapon? Viccelsz?  

V.B.: Nem. Teljesen komolyan mondom. Egyedül Danny Blue, aki megnyerte ezt a műsort, nem ment el a hakni irányába. Elég sok pénzhez jutott, bejárta a világot, s önreklámmal, marketinggel márkává tette a Danny Blue nevet. Rengeteg céges képzést tart embereknek testbeszédről, kommunikációról.

IÉ.: Ez inkább már coaching…

V.B.: Igen. Ő kihasználta a hírnevét és az illúziókeltést, s most ezzel sikeres. Céges tréningeket tart.

IÉ.: De ha az egész bűvészkedés illúzió, s nincsenek „földöntúli” képességek, akkor mit csinál pl. David Copperfield? Hogyan téveszt meg ennyi embert?

V.B.: Minden mentalista elmondja, hogy ő most csalni fog, hisz nem szabad(na) megtéveszteni a nézőket. Én is mondhatnám, hogy kitalálom, mire gondolsz. Valaki ezt vagy elhiszi, vagy nem, de mindig van, aki elhiszi… Na, az becsapás. A mentalizmusról azt gondolják az emberek, hogy az előadó gondolataival tárgyakat mozgat, gondolatot olvas, telepata. De semmi ilyesmi nincs ebben. Csak káprázat. A nagyszínpadi illúzió, a Copperfield-féle is, csak trükkös show. Eltünteti a nőt a dobozból, megemeli a repülőt stb. David Copperfield ezt nagyon jól kitalálta, és nagyon jól is csinálja, amit csinál…

IÉ.: Te ismered a trükkjeiket? Tudod, mi a titkuk?

V.B.: Igen, tudom. De ne gondolj ám nagy dolgokra! Pofonegyszerű a megoldásuk. Régebben szintén volt egy műsor, a Nagy mágusok kulisszatitkai. Egy bűvész leleplezte ezeket a nagy illúziókat. Ezek a trükkök többszáz évesek, ősrégi technikák. Ahhoz, hogy ezt valaki tudja csinálni, nem kell bűvésznek lennie. Az asszisztens, aki belemászik a dobozba, ötször többet dolgozik, mint a bűvész… Szerintem az sokkal nagyobb bűvészet, hogy itt, a szemed előtt csinálok valamit a kártyával.

IÉ.: Szinte egész évre tele a naptárad. Szerinted mi a mai világban egy bűvész titka? Az emberek mire vágynak? Csak szórakozásra? Vagy úgy vannak vele, mint a pankrációval? Vagyis tudják, hogy kamu, de szeretnének kicsit elringatózni elvontabb vizekre?

V.B.: Az emberek ki akarnak szakadni a mindennapokból. Szeretik beleélni magukat a varázslatba, s eggyé válni az élménnyel. Van egy trükköm: valakitől kérek egy ezrest, összehajtogatom, s csinálok belőle egy húszezrest. Aztán fordítva: kérek egy húszezrest, s azt mondom, hogy csinálok belőle kettőt. Aztán vagy egy fehér papír lesz belőle, vagy egy 500-as, a lényeg, hogy sokkal értéktelenebb címlet a húszezresnél. Az „elvarázsolt” pénzt félreteszem, s azt mondom, a műsor végén a tulajdonosa visszakapja. Ezzel elérem, hogy az egész műsort végignézze a közönség, mert tudják, hogy valakinek a pénzéből, akit nem ismertem, eltüntettem egy jelentősebb összeget. Ezért végig fogják nézni a műsort, mert kíváncsiak, vajon tényleg visszarendezem-e a dolgokat. De visszatérve még a kérdésedre: az emberek hátra akarnak dőlni, élvezni akarják a produkciót. S ha én elkezdem a showt, akkor csak beszélek, beszélek, ezzel elérem, hogy a néző ne a kezemre figyeljen.

IÉ.: Van már saját trükköd, amit te találtál ki?

V.B.: Van. Több is. Például a kártyatrükköket szoktam modernizálni. Van egy tízkártyás trükköm, amely trükk végén a kártyák egy telefonszámot adnak ki. A néző felhívja ezt a számot, s az én telefonom csörög. Felveszem, mintha egy idegen ember lennék, s megmondom, melyik volt a tizedikként lerakott kártya. Ezt a formációt én találtam ki.

IÉ.: Kik a legfogékonyabbak a varázslatra?

V.B.: A gyerekek és az idősek.

IÉ.: A két véglet.

V.B.: Igen, de nagyon sok a hasonlóság köztük. Nagyon sok óvodába, iskolába és idősek otthonába járok. Általában ingyen, jótékonyság céljából. Decemberben, karácsony előtt mindig jótékonykodok, szerte az országban. Azért is imádom a gyerekekkel való bűvészkedést, mert ők a legőszintébbek. Ők kimondják, amit gondolnak. Bekiabálnak, ráadásul jókat. Jobban izgulok, ha 10 gyereknek lépek fel, mintha 100 felnőttnek. Mert tudom, ha 10 gyerekből egy meglát valamit, nem is biztos, hogy igaza van, de bekiabálja, akkor a többi kilenc is elhiszi, s elkezdik harsogni, onnan nehéz egy picit visszajönni. Az idősek ugyanígy. Korábban kicsit alulértékeltem őket, bevallom. Mutattam egy trükköt a közelmúltban valahol, iPaddel. Nem gondoltam, hogy ezekhez a modern dolgokhoz ők értenek. Egy idős bácsi jelentkezett, hogy ő szeretne kijönni hozzám, hozta magával az egy szériával modernebb iPadjét, s még szelfiztünk is. Elképesztő, mikre képesek az idős emberek is, mennyire aktívak. Gyorsan reagálnak, nevetnek, mindent értenek.

IÉ.: Meg lehet ebből élni?

V.B.: Meg. Ma Magyarországon kb. 8-10 bűvész él meg ebből.

IÉ.: És te vagy az egyik.

V.B.: Igen. Sok, szakmailag jobb bűvész van, mint én, de mégis pont a rideg bűvészkedés miatt nem tud mindenki váltani. Egy bírákkal teli teremben nem azt kell nyomni, mint egy falunapon, egy falunapon meg nem szabad úgy viselkedni, mintha versenyen lenne az ember. Egy falunapon nem érdekel senkit, vajon szakmailag megfelelően tartom-e a kezemben a labdát pl. Sokkal jobb, ha az ember humoros, nyitott, bevonja a közönségét. Sok bűvész ott rontja el, hogy egy versenyműsorral megy el egy kötetlen programra. Ez nem jó, nem fogják értékelni. Mindig a közeghez kell alkalmazkodni. Így lesz az ember sikeres.

IÉ.: Ebben a szakmában is vannak trendek, divatos trükkök?

V.B.: Fejlődni kell. Haladni a korral is, használjuk az elektronikát. Nagyon sok bűvész dolgozik már telefonnal, laptoppal, tablettel. Ez is jó, de én nem szeretnék abba a hibába esni, hogy csak ilyeneket használok. Épp azért, mert nagyon gyorsan fejlődik a világ, jó visszanyúlni a kézzelfogható dolgokhoz is. Ezt nem is fogom feladni, de ahogy korábban említettem, nekem is van iPades trükköm. Az is jó. A telefonos is jó. Ám egy falunapon nem fogja értékelni egy idős ember, mi mindent tudok egy telefonnal. Ő azt sokkal jobban díjazza, ha egy hölgyről például letépem a melltartót. Sokkal jobban üt.

IÉ.: Meddig lehet ezt csinálni? És innen merre tudsz majd váltani?

V.B.: Ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, ez tény. 60 évesen már nem adja olyan jól ki magát, ha valaki bűvészkedik. De 45-50 éves korig el lehet járni fellépni. Addig az ember még ott van agyilag is, tudja kezelni az embereket, a gyerekekhez is jobban ért talán. Ha már én is apuka lennék, most is jobban értenék a nyelvükön, de mivel még én is kicsit gyerek vagyok, elég egyszerű. Az a szerencsém, hogy két idősebb testvérem van. Egyikük 36, a másik 38 éves, nagy a korkülönbség köztünk, így én mindig is érettebb voltam a kortársaimnál. Meg jól meg is nőttem fizikailag is. Ami nagy előnyöm a színpadi bűvészkedésnél. Azt szoktam mondani, én azért dolgozom színpadon, mert ha a közönség soraiban ülnék, senki nem látna tőlem semmit. A bűvészkedés bizonytalan műfaj. Az embernek vagy van fellépése, vagy nincs. Most nyáron nagyon sok van, de lehet, hogy novemberben egy sem lesz. Mivel 11 éves korom óta ebben élek, a gyerekkoromban megkeresett pénzt a szüleim segítségével befektettem. Így már most is vannak a bűvészeten kívüli vállalkozásaim. Nagyon sok minden a kapcsolatokon múlik. Az ember ezzel a tevékenységgel nem csak pénzt keres, hanem kapcsolatokhoz is jut. Nagyon sok embert megismertem az évek alatt, akikkel kölcsönösen segítjük egymást.

IÉ.: Nyolc év alatt felépítetted magad, igazi „self-made man” vagy. Nem gondolkodsz motivációs előadásokban, kommunikációs tréningekben?

V.B.: Ez lehet a jövőm iránya, igen. Már most is vannak ilyen irányú felkéréseim. Pl. egy művészeti iskolával is dolgoztam együtt, meg kellett néznem, a gyerekek hogy kommunikálnak, hogy beszélnek, tanácsokat kértek tőlem. Óriási szerencsém, hogy nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Nem mindenki képes arra, hogy 100 gyerek között úgy szót nyerjen, hogy a kicsik csendben legyenek, s csak rám figyeljenek. Ha nem tudnám megtalálni a hangot, nem tudnék az emberekkel szót érteni, már rég nem csinálnám az egészet.