Mit is csinálunk mi, anyák?

ápr. 4., 2016

Mit is csinálunk mi, anyák?

Tudjuk, még messze van az anyák napja, de ma ilyen szentimentális kedvünkben vagyunk. Régóta pihen az egyik mappában ez a két kedves történet, melyek közül az első az internetes folklór része. Nem tudjuk, ki írta és mikor, de nagyon igaz minden sora. A másik a "rímhányó" Romhányi József gondolatsora arról, vajon ki a szülő, s a szülő mikortól válik anyává. Illetve nagymamává. Remek elmélkedési alap az esti pohár borhoz mindkettő. Fogadjátok szeretettel!  

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban, a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.
A nő hezitált, nem tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

- Úgy értem - magyarázta a hivatalnok -, van munkája, vagy csak egy...?
- Persze, hogy van munkám! -  csattant fel a nő - Anya vagyok.
- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! - hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali vallató" vagy "Városi nyilvántartó".
 

- Mi a foglalkozása? - kérdezte.

Hogy mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak:

- Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

- Megkérdezhetem - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel -, pontosan mit csinál ezen a területen?

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban hallottam magam válaszolni:

- Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen (általában úgy mondom, a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön (akar valaki ellentmondani?), és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier, és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (a 6 hónapos kisbabát), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint „csak egy másik anya”.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón.

*

Nagyinak született?

Romhányi József: Ki az anya és ki a szülő?

Hogy is magyarázzam csak ezt? Mint mikor azt mondja az ember állam meg azt mondja haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek.
Hát így vagyunk valahogy az anyával és a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, az anya magánjellegű.

Aki a 3. szobából csukott ajtókon át is meghallja, hogy 6 hetes kislánya sír az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá és egy kis langyos tejecskével elcsitítíni, azt az ártatlankámat az is az anya. Aki be is rohan hozzá kibontja, megnézi, vízteleníti de soronkívűl egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan ragaszkodik az orvosilag előírt étrendhez az már a szülő.

Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú, hogy idén már az első osztályba íratkozik az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján, sírva kiséri el a gyermekét abba a tiszteletre méltó épületbe, és mikor először engedi be a többi gyerek közé, úgy érzi, hogy fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlán barlangjába az már megint az anya.


Aki kamasz fiát tánciskolába viszi az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök, milyen ügyesen teszi már a szépet, ennek vagy annak a kislánynak az még megint a szülő. De aki ugyannekkor, nagyokat nyel mert úgy érzi, hogy most kezdik elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér kis szőke démon növendéket megpofozni az már megint az anya.

És mégis az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyós állapot tart mindaddig, míg meg nem születik az első unoka, és akkor valami egészen váratlan, meglepő dolog történik. Eltűnik a szülő és eltűnik az anya, vagy mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, sem a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mindkettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötven-egynéhány esztendős korában egyenesen nagymamának.

 

Vona-Szabó KrisztaVona-Szabó Kriszta

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások