Sosem voltam szerető. Világ életemben viszkettem a tudattól, hogy olyan „szerelmet” birtokoljak, ami másé. Próbáltam nem ítélkezni, vádaskodni, gyűlölködni, de tudtam, hogy a csábító harmadik szerepe túllóg a komfortzónámon. Tagadtam a világ mai rendjét, csak néztem kívülről befelé, míg a körülöttem zajló színdarab szereplői rendre a szerető státuszt élvezték. Én leragadtam 1880-ban, a világ pedig haladt mellettem a felgyorsult tempójában. Két kezem is kevés lenne, hogy meg tudjam számolni, hány ismerősöm élt szabad szerelemben, ki csak szórakozásból és unalomból, ki valódi érzelmektől vezérelve, ki pedig a liberális attitűd és Osho tanácsait követve, a megvilágosodást keresve. Oly röghöz kötött és makacs voltam e téren, hogy szinte szégyellem a szűklátókörűségem.

Emlékszem, hogy barátnőm repített ki egy esős délután az álomvilágomból egy mekiben ülve, amikor mesélte a „külvilág” történéseit, és az államhoz nyúlva felszólított, a tátott szám csukjam be végre, fél óra beszélgetés után üdvözölt is a való világban. Oly megrökönyödve hallgattam őt, mintha az Alien 100. részét nézném 3D-ben. A szemüveg a fejemen, de ha leveszem, ez az egész már nem is lesz...

Oké-oké, létezik meg minden, de hála Istennek, nem én vagyok, akit a szörny kerget. Így éltem meg ezt akkoriban. Aztán idővel rájöttem, hogy az én fejemben zajló mozi fekete és fehér, miközben semmi nem olyan ennyire egyszerű, ahogyan én látom. Nem húzható rá minden szeretőre a vizes lepedő, a „szerető” szó is átértékelendő a szótáramban, mert tízből kilencen nem a testi vágyakért tartanak „kedvest" a szűk környezetemben.

A tágabb világban, a hatalom, a pénz birtokában, „az Isten vagyok, szeressetek” felfogásban más energiák dominálnak, de itt, ebben a szegényes, átlagos létben megkeseredett, kapcsolatban élő, de magányos emberek keresnek boldogságot vagy kedvességet, egy jó szót, törődést, és töltik fel az energiaraktáraikat, hogy a „szolgalétet” könnyebben elviseljék. Kevesen merik lecserélni a rendszert, csupán hibákat javítanak, toldoznak-foltoznak, maszatolnak, mint az útépítő munkások.

Természetesen vannak kivételek, de az esetek 90%-ában a szeretők szeretők maradnak, nem minősülnek át a ház asszonyává vagy urává. Ezek a szerelmek köttethetnek az égben ugyan, de a földi viszonyokért, más házastárs és gyermekek megváltozott életéért felelősséget vállalni keveseknek megy. Az idill addig masnis és illatos, míg rejtegetik, ha terítékre kerül a családtól való elszakítás vágya, az idill szertefoszlik, mintha sosem lett volna. Szeretők esnek a saját csapdájukba, a türelmetlenségükkel, követelőzésükkel, a család szidalmazásával és a házassági kötelezettségek számon kérésével tesznek tönkre pillanatokat és jövőt.

Persze, rendszerint önző módon szeretünk, így a választható két út hamar leszűkül egyre, hiába adottak a feltételek egy új élethez, melyben mind a két fél boldogságra lelhet. Ha szeretünk valakit, szeressük feltételek nélkül! Házasságok kihűlhetnek, véget érhetnek, de a döntést ne mi hozzuk meg egy olyan kapcsolat lezárásában, aminek a kezdetén nem voltunk ott, és aminek a végéhez vezető úton szigorúan négy lábnyomnak kell látszania…