Van az úgy, hogy azért szeretsz valakit, mert totál béna. Mert aszociális, magatartászavaros, gyermeteg lelkű, monomániás és kényszeres, ám épp ezek miatt a hátrányok miatt semmiféle korlát és gát nem akadályozza ösztönei kiélésben. Nem fojtja le magában a sokszor kínos kíváncsiságot, nem zaklatja fel, ha 200-an akarják meglincselni, mert eléjük tolakodott a boltban. Nem jön zavarba, ha az autóban kell pizsamából felöltöznie, s a piros lámpánál a csecsemők egykori gumibugyijára emlékeztető alsógatyája vakítja el a ködös Albion lakóinak párás tekintetét. Kellemetlenkedik, megszagol, megbirizgál, kihúz, beszól, feltart, fityiszt mutat… Ő Mr. Bean, a világnyomi, aki vagy az égből, vagy a hatodik emeletről pottyant a lámpaoszlop mellé, hogy háztartások millióit szórakoztassa szerte a planétán.

Mr. Bean esetlenségén hatalmasakat kacagunk, térdünket csapkodjuk, mikor kínos, ám saját maga szerint teljesen hétköznapi szituációkba keveredik. Pedig ha egy kicsit a mélyére néznénk a sorozatnak, akár sírhatnánk is.

Mert a ma 62 éves Rowan Atkinson által megformált „Bab úr” mi vagyunk. Az a részünk, mely a superego kontrollját figyelmen kívül hagyja, s csak az id meg az ego működése határozza meg a létét.

Tegyük a szívünkre a kezünket! Nem érezzük sokszor, hogy most azonnal nekimegyünk annak a fószernek, aki 10 megálló óta 100 decibelen szívja az orrát, de elő nem kotorna egy zsebkendőt? Taknyán tenyerölnénk, ahogy a régiek mondták. De nem tesszük, mert mit szólnak mások, leszállítanak a villamosról, elvisz a rendőr, bélyeg, billog, macera.

Vagy milyen jó lenne néha előkotorni a garázsban bezsákolt plüssnyulat, dohos, molyrágta filcmajmot vagy a bébinyálunktól igazi fosszíliává keményedett kispárnahuzatot, hogy a könyökhajlatunkba igazítva őrizze az álmunkat! De nem tesszük, mert kiröhög a gyerek, görbén néz életünk párja, macera, dohos, furcsa.

Vagy a bankban az ügyintézővel szemben bután ülve egyszer csak felpattanni, s a monitorját magunk felé fordítva megnézni, mivel is tölti egy örökkévalóság óta némaságba burkolózva az idejét, mikor mi csak egy nyomorult számlaegyenleget kértünk. De nem tesszük, mert mit szólnak mások, kirak a biztonsági őr, felmondják a szerződésünket és különben is, volt gyerekszobánk.

Vagy lazán besétálni egy étterem konyhájára és körülnézni, vagy kivenni a mellettünk elmélyülten olvasó férfi kezéből az újságot, vagy csak megmondani bárkinek, amit gondolunk róla. Pózok, játszmák és megjátszott mosolygás nélkül.  

Mr. Bean mindezt megteszi. Ő a bizonyítéka, hogy a gondolataink bizony kihallatszanak, s képesek egy emberben, benne testet ölteni. Ő mutatja meg, hogy nem kell mindig pöpecül viselkedni, lehet infantilisen, ostobán, vagy gyermeki önfeledtséggel nekivágni a napnak. Mert miért ne lehetne? Természetesen nem lehet, de akár lehetne is. Ő a precedens.

Kitalálója és életre keltője, Rowan Atkinson saját bevallása szerint a színpadon vicces, ám ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapi életben is meg tud nevettetni bárkit. Nagy kár.

Mindenesetre hálásak lehetünk Mr Beanért. Ha nincs is merszünk „bolondnak” lenni, jó látni, hogy valaki szabálytalan helyettünk is…