Bevallom, augusztus közepén én is a centit vágtam, hogy lássam, mennyit kell még aludni az iskolakezdésig. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, még egy „Anya, figyelj!”-t nem bírok ki ép ésszel. Az „élményhajszoló” gyermekem (a kifejezés egy kedves barátunktól származik, de annyira találó, hogy beépítettük a Vona-szótárba is) ugyanis minden reggel úgy nyitotta ki a szemét: - Anya, figyelj! Mi lesz ma a program? Amikor már mindent és annak az ellenkezőjét is kimerítettük, legszívesebben azt mondtam volna, hogy itthon ülünk a 40 fokban és mindenki szépen békén hagyja a másikat. Ilyenkor azonban eszembe jutott, hogy hamarosan húzós hónapok jönnek, zéró szabadidővel, így ki kell használnunk mindent percet, amit együtt tölthetünk.

Na, most zajlanak ezek a húzós hónapok. A gyerek szeme karikás, mire az iskolából és az edzésekről hazaesünk, este 6-7 óra, s Benedek csak arra vágyik, hogy a szobájában egy kicsit egyedül legyen. A gondolataival, a csenddel. Az iskolai terhek alatt szinte összeroppan, s vele együtt én, az édesanyja is.

Mert a tanulnivaló csak egy dolog a sok közül. Persze, a gyerek szempontjából a legfontosabb, de amikor azt hallom vissza, hogy az ötödikesek angol nagydolgozata 13 feladatból állt, s ezt kellett 35(!!!) perc alatt megoldani, hajlamos vagyok én is legyinteni az esetleg gyengébb érdemjegyre. Mert ez már nem tudásmérés, hanem hajsza. A csoda tudja, mi után…

De ha már hajsza: bizony nekünk, anyáknak is hajsza az életünk. Mert együtt lélegzünk a csemeténkkel, vele együtt készülünk a sulira.

• Anya, be kell fizetni a kajacsekket, a táskámban volt, de most nem találom!
• Anya, holnapra vinni kell a sítáborpénzt!
• Anya, van itthon plusz kockás füzet? Kell a matekdolgozatra!
• Anya, ma vinnem kell két buszjegyet. Van itthon?
• Anya, máig van papírgyűjtés. Viszünk be fölösleges újságot?
• Anya, három napja nincs meg a tornacipőm, adsz egy másikat?

Ezek a dolgok általában aznap reggel 7-kor derülnek ki, így az iskolába indulás előtt mindahányan szorongatjuk a veszett fejsze nyelét. 

De a munkánk és a családtagok életének zökkenőmentessé tétele mellett ott vannak a saját, különbejáratú bosszúságaink, elintéznivalóink, melyek roppant kellemetlenek akkor, ha nincsenek elvégezve, viszont ha kész vagyunk velük, nem látszanak. Ráadásul folyamatosak. Mindig akad. Az elmúlt hét egyetlen napjának délelőttje, a teljesség igénye nélkül.

1. A fülemen tornazsák, egyik kezemben az iskolatáska, másikkal a gyerek Túró Rudiját bontogatom, mikor megpillantom a lépcsőházban Körmi úr éjjeli ajándékát: egy jobb sorsra érdemes, néhai tinédzser egeret. A sikítófrász után mindent lepakolok magamról, Benedeket megkérem, dicsérje meg a macskát, nehogy visszacsatolás nélkül maradjon a cselekedete, s szegény pára elveszítse minden önbizalmát. Én addig keresek egy lapátot meg egy zsákot, s iszonyodva eltakarítom a tetemet. Aztán mindent vissza a fülemre, fejemre, hátamra, indulás a kocsihoz.

2. Az autóhoz érve azzal szembesülünk, hogy a bal tükröm le van törve. De nem csak úgy tessék-lássék, hanem ripityomra. Tekintve hogy a bal visszapillantó az egyik legfontosabb tartozék, elég nagy szívás anélkül vezetni. Mindenesetre valahogy elvergődünk a suliig, jelentős késéssel.

3. Gyereket kipakolom, aztán felhívom az autószerelőt, vinném a kocsit, mert így nem közlekedhetek. Rendben, néhány nap múlva kész, mert a tükröt meg kell rendelni. Néhány naaaap? Nekem délutánra kellene. Este 7-kor, a sötétben már nem szívesen hoznám haza a gyereket tükör nélkül. Na mindegy, férj programja átszervezve, ő megy Benedekért, s intézi a délutáni teendőket.

4. Az emailemben fizetési emlékeztető, ne feledjem a kötelező biztosítást, mert lejárt a határideje. És azt se feledjem, hogy az összege megváltozott. Remek, köszi, hogy szóltak, de hol az összeg? Arról egy szó sincs a levélben. Telefon, várakozás, nagy nehezen megtudom. Csekket nem kaptam, akkor átutalom.

5. De hol van a papír, melyen a netbankos belépési kóceráj van? Valószínűleg a legutóbbi takarításnál összefogtam egy másik papírhalommal, s kidobtam a fenébe. Remek. Akkor nincs más hátra, mint keresni egy megfelelő bankfiókot, végigülni az előttem érkezett 13 ügyfelet, s személyesen befizetni a tartozást.   

Ezek természetesen a rendkívüli történések. Melyekből majd’ minden napra akad. Emellett van a napi rutin, a munkával, bevásárlással, vacsorakészítéssel, mosással, leckeellenőrzéssel stb. De mielőtt bárki azt mondaná, mi, nők, anyák sajnáltatjuk magunkat: nem. Szó sincs erről. Ha érzem, hogy ki akar törni belőlem az önsajnálat hurrikánja, jól képen törlöm a bensőmben felhorgadó mártírt, s visszatakarodik a helyére. Csak egyszerűen megállapítottam, hogy egy nőnek illik univerzálisnak lennie.

Manapság van egy divatos kifejezés, a multitasking. Ami magyarul nagyjából sok feladat egyidejű elvégzését jelenti. Ezt a kifejezést főleg pozitív értelemben használják. Micsoda nagyszerű munkaerő az, aki ablakot pucol, tereget, krumplit hámoz, beszélget és mondjuk novellákat ír egyszerre. Nálam ennek a szinonimája a családanyaság. A sokszor lenézett, zárójelbe tett, degradált tevékenység. Vagyis az, amit mi, nők a mindennapokban a látható és mérhető munkánk mellett és után elvégzünk. 

Néhány hete megint a centit vágom. De már csak egyet kell aludni, és hivatalosan is őszi szünet. Alig várom, hogy Benedek megkérdezze: - Anya, figyelj! Mi lesz ma a program?