Nagyon szeretem a kutyákat. A macskákat is. Minden állatot, amelyik szőrös és négy lába van. És abban is hiszek, hogy az állatok őszinték, tiszta lelkűek és nagyon tudnak szeretni. Mégis, azt látom, hogy sok ember életében az állat tölti be a társ szerepét, ami viszont biztos, hogy nem egészséges. Együtt esznek, alszanak, pózolnak a képeken és uralják a Facebookot.

Főleg a kutyákat könnyű ilyen szempontból rosszul kezelni, hiszen falkaállatok. És mit érzékel egy ilyen kutya? Hogy alá van neki rendelve az ember, ezért saját magát fogja falkavezérnek tekinteni. De egy kutya nem tud ezzel a feladattal megbirkózni. Frusztrált lesz, ideges, nehezen kezelhető. Az ember pedig nem fog embertársat találni magának. Egyrészt a rosszul nevelt kutyája miatt, másrészt meg az Univerzumba sugározza a jeleket, hogy köszöni, neki már megvan az ideális társa. Ami persze igaz is, hiszen egy kutya csodálatos, hűséges társ. Hűségesebb, mint a legtöbb ember. De a kutyának meg kell hagyni a kutyaságát. Nem emberként, hanem kutyaként kell kezelni. Egyik korábbi CIKKÜNKBEN beszélgettünk egy neves kutyaviselkedés-szakértővel, aki a kutyás gazdik leggyakoribb hibájaként jelölte meg, hogy emberként kezelik a kutyát. Gyakran úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel. De amikor társként, szinte párként kezelik az állatot, az sem a kutyának, sem az embernek nem tesz jót.

A kutyának és az embernek is az az egészséges, ha külön esznek és külön alszanak. Persze össze lehet bújni egy kis délutáni szundira a kanapén. Adhatunk neki néhány falatot az ételünkből. De fontos, hogy végig vezérnek tekintsen a kutya, ne egyenrangú félnek, pláne ne beosztottnak. A társ az társ, a kutya pedig kutya. Két különböző szerep. Nem rosszabb egyik sem a másiknál. A kutyával jókat lehet sétálni, játszani. Az életünk része, a barátunk, a mindenünk. De nem azonos azzal az érzéssel, amikor egy ember a társunk.

És valóban, ha már van valaki, aki betölti a társ szerepét az életünkben, akkor a társ helye már foglalt, így nem fog tudni jönni a Nagy Ő. Ha nincs hely, ahová megérkezhet, bizony esélye sincs bekopogtatni. Persze, értem én, hogy a magányos időszakot könnyebb átvészelni egy kutyussal az oldalunkon. Ami teljesen rendben is van. De előtte érdemes néhány, kutyapszichológiával kapcsolatos könyvet elolvasni és megfogadni az ott olvasható tanácsokat, vagy/és kutyaiskolába vinni a kis kedvencet. Mert ha rátelepszik az életünkre - és mi az övére -, abból súlyos viselkedészavarok lehetnek. Akkor pedig már nem lesz könnyű vele együtt élni. És a vége az, hogy ő szenvedi a kárát az egésznek, ha már lehetetlen lesz vele normálisan együtt élni. Inkább tartsuk be a rá vonatkozó játékszabályokat, felelősen, a hosszú távú, boldog kutya-ember viszony érdekében!