Manapság folyamatosan hangsúlyozzák a szakértők, hogy ne böngészgessük a közösségi oldalakat, mert boldogtalanok leszünk attól, amit ott látunk: hogy mindenki szép, sikeres, okos, jófej, vidám, boldog stb. Ezt persze meg is hallgatjuk, nagyon egyetértünk a szekemberekkel, aztán rögtön kattintunk is a Facebookra és nézzük, hogy Kis Piros éppen milyen új fotót töltött fel magáról.

Persze azt is mindig kiemelik a pszichológusok, már csak azért se nézegessük ezeket az oldalakat, mert ott mindenki a legjobb színben akar feltűnni, a legjobb oldalát mutatni, nyilván nem azt szeretné sugallni, mennyire szerencsétlen. Eddig én is nagy egyetértésben nyugtáztam ezeket a gondolatokat, de valahogy az elméletet soha nem tudtam átültetni a gyakorlatba. Egészen mostanáig.

Hivatalos voltam egy rendezvényre, amelyhez tartozott egy Facebook-esemény is, ami virtuális meghívóként szolgál, mindenki bejelölheti, hogy ott lesz-e vagy sem. Kíváncsiságból megnéztem, kik jönnek el. Nagyon elkeseredtem, mert úgy éreztem én leszek ott a legcsúnyább, legsikertelenebb, legbénább. Ugye sokak számára ismerős az érzés, amikor ülsz a fotelban és már ötödször kattintasz az adott illetőre sóvárogva, bárcsak te is ilyen jó adottságokkal lennél megáldva, közben pedig nyom össze az érzés, egyre lejjebb és lejjebb csúszol a pihe-puha karosszékben, a végén pedig már úgy gondolod, soha többé nem mész ki az utcára.

Ezek után, beletörődve az adottságaimba, indultam el a rendezvényre, próbálva kihozni magamból a legjobbat. Megérkeztem, kerestem az arcokat Facebookról. Meg is találtam egyet-kettőt, azonban a külsejük, kisugárzásuk köszönő viszonyban sem volt a virtuális „valósággal”. Akit magasnak hittem alacsony volt; akit szexisnek gondoltam, ugyanolyan átlagos, mint bárki más; akiről úgy tűnt, hogy csupa mosoly és boldogság az élete, annak éppen rossz kedve volt; akinek a fotókon nagy, kerek feje, annak az életben átlagosan pici arca volt; akiről pedig azt gondoltam, hogy biztosan nem lesz versenytárs, kiderült, olyan a megjelenése, hogy le sem tudod venni róla a szemed. Megdöbbentett, hogy szinte senki nem az, mint amit a közösségi oldalon mutat. Hihetetlen megkönnyebbülés járta át a testemet, azt éreztem, én is a társdalom ugyanolyan tagja vagyok, mint bárki más. Persze vannak, akik szebbek, okosabbak, ügyesebbek, de ők is csak emberek, nekik sem fenékig tejfel az élet, ők is megélnek jó és rossz pillanatokat, ők sem ugrándoznak minden nap rózsaszín felhőkön. Ha nem alszanak, nekik is karikás a szemük, ha nem fésülködnek, az ő hajuk is kócos, ők is kelnek fel bal lábbal, amikor mindenkivel összevesznek, de ők is kicsattannak néha a boldogságtól, vagy ha épp egy jó összeállítást vesznek ki a szekrényből, sikereket érnek el stb. Egy a lényeg ugyanolyan emberek, mint mi. Kívánom mindenkinek ezt a felismerést! Felszabadít.

(A cikk 2016. február 11-én jelent meg.)