Heti témánk férfiakat is megihletett. E sorok szerzője több mint negyven kilót fogyott, s most bemutatja nekünk, hogy az erősebb nem képviselőjeként sem egyszerű az életmód- és szemléletváltás.

Történetem első részében kizárólag a fogyásom lelki oldalával foglalkoznék, mert a sport és a diéta csak ezután következhet. Futóhomokra ugyebár nem lehet stabil házat építeni. Márpedig a fogyás kemény dió, pláne, ha egyéb problémákkal is jegyben jár.

Kisgyermekként sem voltam nádszál alkatú; hosszú ideig tartó gyógyszeres kezelés, légúti betegségek, a parádés somogyi étkezési szokások (Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra!), illetve saját erőtlenségem következtében kövér lettem. 18 éves koromat követően azonban már nem kenhettem másra a felelősséget. Meggyógyultam, elköltöztem Budapestre, jogilag felnőtté váltam, minden lehetőségem adott volt a változtatásra, ám mégsem tettem eleget: a nihil kényelmes állapot, ugyanúgy, mint a fej homokba dugása, vagy a könnyebbnek vélt utak választása. A folyamat görgött tovább, 18 esztendősen nagyjából 85 kiló voltam, 24 évesen már 110.

A ló meg az ő túlsó fele

Egyszer csak valami megváltozott. 40 kilót adtam le 7-8 hónap leforgása alatt, de a változások közül ez a legkevesebb. Az utolsó előtt számos sikertelen, félsikeres fogyókúrám volt, állandóan befigyelt a jojó-effektus. Miért sikerülhetett legutóbb?

Mert magamért tettem, nem egy beteljesülésre Godot-ként váró plátói szerelemért, vagy sportteljesítmények eléréséért, mások tiszteletének kivívásáért. Érdekes módon, életem során először „csak elkezdtem”; célok nélkül, tudatosság nélkül. Mivel már túlságosan elhíztam, így a mozgás eleinte kimerült a hosszabb sétákban, a mindenfajta szakszerűséget nélkülöző diéta is csak mérsékelt eredményt hozott; olykor kilengéssel, bűnözéssel megszégyenítve az elvégzett munkát. Az első másfél hónap épp csak annyi súlyvesztést hozott, hogy elkezdhettem lazábban spinningelni otthon. Evés közben megjött az étvágy, rájöttem, hogy a csúcsért, az áhított célért vívott küzdelem betölti az ember szívét (Sziszüphosz). Tudtam, ennek az állapotnak a fennmaradása segíti a célom, ez kímél meg a káros egészségügyi következményektől.

Lényegében elborult az agyam; a fogyással, a sporttal feküdtem, majd ezzel keltem. Háttérbe szorultak a barátok, a tanulás, a munka. Minden nap mérlegelni kellett, előre megfontolt szándékkal eredményfüggő lettem. Ennek is megvan a maga szerepe, ugyanis az elme imád kifogásokat gyártani, ami a fogyókúra legfőbb ellensége.

A lélek edzését sem szabad megspórolni

Miért is állítottam azt, hogy a mínusz 40 kiló csak kisebb változás? Nehéz elhinni, de így van! Azt gondoltam, minden problémám a súlyomra vezethető vissza, ám ez mellékhatás (tünet?) volt, nem a problémák gyökere, sőt éppenséggel segített stabilizálni egy lelki állapotot. Stabilizáló apátia, ismeri ezt még a politikatudomány is. A súlyvesztés kezdeti sikereiből kinyert lelki energiákat önismeretbe, pszichológiai vizsgálódásba, lelki állóképességem javításába fektettem, mert észrevettem, hogy nem érzem magam jobban, hiába lettem már 10-15 kilóval kevesebb. A lelki állóképesség különösen fontos egy ilyen kemény fogyás során, hiszen gyakran elgyengül az ember, kimaradnak az edzések, előkerül a kenyér, a csoki és az alkohol. Megéreztem, hogy a kövérség nem maga a probléma, csak azok kísérője. Igyekeztem elmélkedni bármiről, ami a környezetemben, vagy a múltamban történt, sokszor csak éberen figyeltem a járókelők arcát, a történéseket. Próbáltam kitalálni, mire gondolnak a barátaim, mit éreznek.

Ha egyetlen tanácsot adhatok: az aprómunkát nem szabad megspórolni. Néhanapján egyszerű, de roppant nehezen megválaszolható kérdéseket tettem fel. Mi tesz valakit férfivá/nővé? Mért nem szeretem és tisztelem önmagam? Mit kell ennek érdekében tettem? Mit szeretek magamban, mire lehet és kell építeni? Mitől jó egy párkapcsolat? Jó-e valamire a büszkeség? Miért kell leépíteni az egót? Amikor az ehhez hasonló kérdések némelyikére megszületik a válasz, bizony fájdalommal jár, hiszen felismerjük, majd szembesülünk a fel nem dolgozott problémákkal, magunk vagy szeretteink korábbi, súlyos mulasztásaival. Azonban a fájdalom elfogadása megnyugvást hoz. Fontos, hogy ezeket a fájdalmas felismeréseket miként dolgozzuk fel, ezt vétek elkerülni, bármennyi menekülő utat, pótlékot, fájdalomcsillapítót is tartogat a fogyasztói társadalom. Minél többet tanulunk belőlük, az eljövendő boldogság fokmérője, értéke annál nagyobb lesz, annál inkább meg fogjuk becsülni! Ezzel a párhuzamos, napi szinten végzett fizikai, lelki edzéssel békét lelünk, ami hatalmas siker. Jó érzés a nap végén úgy belenézni a tükörbe, hogy tisztelni tudjuk azt az embert, aki visszanéz, nem akarunk elbújni, tagadni, sunnyogni. Természetesen ez az állapot hatalmas felelősséggel jár, hiszen a tudatlanságnak is megvan a maga méltósága, míg az állandó éberség, a tudatosság súlyos felelősség, ahogy Shakespeare írja: Uneasy lies the head that wears the crown.

Magadért!

Innentől koronát viselünk, polgárok leszünk. A polgár öntudata, örökös teljesítményre való késztetése, a közösség iránti felelősségtudata vezérli elménket, tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel. A polgári léten keresztül uralkodókká válunk, az elménk, a tetteink és a testünk fölött szerzünk uralmat. A belső béke szerintem olyan állapot, amikor elfogadod magad minden hibával és erénnyel egyetemben; ha kell, a fájdalmat vállalod fel, vagy éppen szembe nézel a múltaddal. Ebből fakadóan már tisztelettel és szeretettel tudsz fordulni magad felé, tehát nyugodtan nézel este tükörbe. Mert tudod, hogy ami tetszett, azt kiélvezted a mai napon, ami pedig nem, azon ma valamennyit javítottál; el tudsz számolni magad felé. Csak akkor tudsz igazán teljes lenni, legjobbat nyújtani, mély, intim párkapcsolatot ápolni, ha magad is rendben vagy, minden nap készen állsz a fejlődésre, a munkára, a hídverésre másokhoz. Nem másokért, magadért! A fogyókúrám lelki oldala nagyon önzőnek tűnhet, ám a személyiségfejlődés nem öncélú. Képesek vagyunk arra, hogy tanulási képességünk révén olyan ismereteket, értékeket sajátítsunk el és bontakoztassunk ki, melyek egyszerre szolgálják a saját céljainkat, de fedésben állnak a közösség érdekeivel is. Végső soron az „én” csak a „te” felé való megnyílásában teljesedhet ki.

Szem előtt kell tartani: amit leírtam, mindössze egy recept a sok közül; mindannyian másképp küzdünk, nem szégyen szakemberhez fordulni. Valójában csak az a kudarc, ha meg sem próbáljuk. A problémák leküzdéséhez viszont meg kell érni, anélkül egy majdnem kirakott Rubik-kocka is gordiuszi csomó marad.

(A fotón a szerző a nagy fogyás előtt.)

(Folytatjuk)

Ember Zoltán