Elég jól vezetek. Biztonságosan, körültekintően. Egy egyenes autópályán képes vagyok a világ végéig is elmenni. A benzinkúti letérőket csak elvétve tévesztem el, csupán kétszer-háromszor kell a kamionoknak fenntartott és egyéb kiszögellésekből visszatolatnom a töltőállomásig. De ami a legfontosabb: igenis tudok parkolni.

Egy legalább 10 hektáros szántóföldön. Ha nagyon összeszedem magam, talán még egy nagy hipermarket parkolójában is sikerül. Vasárnap. Mert akkor biztosan nincs ott rajtam kívül senki.

És orral előre be tudok állni. Aztán inkább kitolatok; a férfiak szerint ez sokkal nehezebb, mint eleve háttal beállni, de én nagyon szoktam figyelni. Oldalra, két autó közé csak úgy tudok beslisszanni, ha legalább három kocsinyi hely van köztük. És akkor is orral közelítek, hogy utólag igazítsam a járgányom hátulját a padka mellé. Az sajnos teljesen esélytelen, hogy tolatva benavigáljam a verdát, ahogy annak idején az oktatóm ezerszer elgyakoroltatta velem. Voltak valami szögek meg visszapillantóból távolságok, amelyekre figyelnem kellett – a mögöttem álló kocsinak valamelyik alkatrészét kellett észrevennem a tükörben, mielőtt alászedem a kormányt, de hogy mijét és mikor, arra nem emlékszem. Így inkább nem kockáztatok.

Ha Budapesten a belvárosban kell tiszteletem tennem, inkább megyek BKV-val. Nem baj, ha hideg van a villamoson és büdös (apropó: az nem úgy van, hogy ahol büdös van, ott meleg is?), megnyugtat a tudat, hogy a parkolás ez esetben nem az én problémám.  

Az a tudat meg még inkább megnyugtat, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Félre ne értsetek, ez nem káröröm, inkább a „speciálisan parkolókkal való együvé tartozás” boldog tudata. Mert amikor két hasonló képességű anyuka 15 perc kínlódás után kiszáll a saját autójából a suli előtt és összemosolyognak, mindketten tudják, hogy abban a mosolyban sok minden van. Legfőképp a megértés, az empátia, a szolidaritás egymás iránt. Te is? Én is. Te sem? Én sem. Meg köszönet az oktatónak a kedvezményesen adott plusz 32 óráért, s köszönet a vizsgabiztosnak, hogy harmadszorra átengedett. Szóval: a női kódrendszernek is ezer arca van (meg sok-sok képzavar is benne).

És az a legjobb, hogy vannak férfiak is, akik megértenek bennünket. Mint például a fenti kép ötletgazdája. A fotót jó néhány hónapja találtam egy külföldi oldalon. Valaki oktató célzattal körbeszórta a csálén parkoló autókat ezzel a játékos színezővel. Abból indult ki, hogy a színezéshez a jobb agyféltekét használjuk, ezek szerint a parkoláshoz is, s ha valaki képes sokadszorra a kunkori vonalakon belül hiba nélkül kiszínezgetni a teknőst, akkor két párhuzamos közé is be tud állni.

Jelentem, én gyönyörűen színezek. Gyerekkorom óta. Most meg a belvárosba kell mennem. Szaladok, mert lekésem a villamost.

(Az írás 2016. február 9-én jelent meg.)