Az elmúlt időszakban új divat hódít az interneten (is). Menő lett szidni az ún. motivációs trénereket és az általuk képviselteket. Puzsér Róbert néhány hete alapos CIKKET írt egy nőmotivációval foglalkozó előadóról, feltárva olcsó eszközökkel operáló módszere sekélyességét és negatív hatásait. Az írás után megindult az internetes lavina, boldog-boldogtalan kifejtette lesújtó véleményét ezekről az emberekről.
Kicsit olyan ez, mint a pornó vagy a Barátok közt - hivatalosan senki nem nézi egyiket sem, de a motivációs előadóknak valamiért csak van több tízezer, vagy akár százezer követőjük. Talán nem kell hozzá komoly szellemi erőfeszítés, csupán józan ész és gondolkodás, hogy belássuk, az "önbizalomhiányos nő" mint piaci célcsoport, komoly réteget képvisel. Lényegében majdnem minden nőt. (Az önbizalomhiányos férfi kérdése pedig külön cikket érdemelne.) Ezt a keresletet ismerték fel néhányan és ahelyett, hogy érzékeny, komplex és mély kivezető utat mutatnának, gyors, csábító, de ártalmas alternatívát javasolnak. A végeredmény persze többnyire kudarc, de mivel a remény hal meg utoljára, azért egy darabig ebből is meg lehet élni... (Sőt, az biztos, hogy a betámadott, lesajnált trénerek, motivációs előadók rajongói és bevételei megsokszorozódnak a negatív cikkek hatására, hisz sosem volt aktuálisabb a "tök mindegy, csak beszéljenek rólam" mentalitás, mint manapság.)
A probléma az, hogy a jelenségre adott indulatos reakció is tévút. Az "önbizalomhiányos nő" végletből könnyű út vezet a férfigyűlölő, "vulgárfeminista" végletbe. Cseberből vederbe. A férfigyűlölettől fröcsögő női kommentelők valójában azt a tipikus pszichológiai hibát követik el, hogy annak a gyűlöletére kényszerítik saját magukat, akire a legjobban vágynak legbelül. Egy férfira. Na persze nem arra, aki miatt csalódtak, aki miatt általánosítanak, hanem egy normális férfira, aki képes szeretni és tisztelni őket.
Az egyik véglet csak magában, a másik véglet csak a másikban lát hibát. És mindkettő boldogtalan. Az ókori görögök valóban bölcsek voltak. Nem véletlenül hirdették a mértékletességet a legfontosabb erények között, vagyis az arany középutat. Aki magában csak hibát lát, ugyanúgy téved, mint aki egyáltalán nem észlel legbelül problémákat, csak a másik emberben. A helyes út minden bizonnyal a saját hibáink megértésén, megfigyelésén, aprólékos, sokszor ugyan sikertelen, de következetesen képviselt kijavításán keresztül vezet. Mások hibáit kijavítani sokkal nehezebb, hiszen azok gyökerét kevésbé ismerhetjük, érthetjük meg, mint a sajátunkat. A saját hibáinkkal való őszinte szembenézés és az azok feletti győzelemre való törekvés pedig nem önbizalomhiányt növel, hanem épp fordítva, sikerélményt, mélyebb önismeretet, önfegyelmet ad, ezzel erősítve saját magunk tiszteletét. Az ilyen ember pedig bevonzza a hasonlóan gondolkodó és működő társát.
Járjunk hát az arany középúton! Szeressük és tiszteljük önmagunkat, de soha ne higgyük, hogy nem kell már fejlődnünk. Ismerjük meg, ezáltal fejlesztjük is önmagunkat, aztán egyszer csak azt fogjuk tapasztalni, hogy olyan emberek jönnek velünk szembe, akik ugyanezt az utat járják. Akik megerősítést és harmóniát hoznak az életünkbe. Az öngyűlölet és az önfelmentés csak látszólag ellentétek. Lényegében saját magunk téves ismeretéből fakad mindkettő, a rossz belső út pedig rossz külső utat, rossz környezetet, rossz embereket teremt körénk. Ami pedig még nagyobb öngyűlöletet, még nagyobb önfelmentést okoz, és így tovább. Ebből kell kilépni!
A legnagyobb bajt, a legrosszabb karmát azok húzzák magukra, akik ebből, és az ellenkezőjéből is üzletet csinálnak. De ez megint egy másik téma...
