Az élet mindig akkor koppint a fejünkre, amikor kicsit elszaladna velünk a ló. Nyár van, mi több, nyári szünet, ami a gyereket nevelő családoknak igazi megpróbáltatás. Mert bizony az egy-, netán kéthetes szabadság hamar véget ér, s a két és fél hónap, akárhogy is számoljuk, jóval több, mint két hét. Azt is mondhatjuk: több kínlódás a gyerekekkel, mint amennyi önfeledt pihenés. A szülőknek anyagilag és fizikailag is megterhelő, ha a csemetéket biztonságban, felügyelet alatt és jó programok közepette szeretnék tudni.

Én némileg szerencsés vagyok, mert rugalmas az időbeosztásom, a munkámhoz sokszor elegendő a laptopom, s senki nem kéri rajtam számon, mikor készítek el egy-egy anyagot. A lényeg, hogy meglegyen.

Viszont a fiamat én sem tudom állandóan szórakoztatni, mi sem bírunk mindennap strandolni, kiállításra, játszóházba menni, arról nem is beszélve, hogy egy majdnem 11 éves gyerek már nem az édesanyjával képzeli el a „jójátékot”.

A barátai szanaszéjjel vannak, hisz mindenki oda teszi a gyerekeit, ahová éppen tudja. Sorra kerülnek a balatoni rokonok, a vidéki unokatestvérek, a nagyszülők, nagytestvérek, ismerősök, táborok. A férjem reggeltől estig dolgozik, csak hétvégén van itthon, így mire körülnézünk, azon kapjuk magunkat, hogy mi ketten, anya és fia koptatjuk a 40 fokos budai aszfaltot.

És mindenféle álszentség meg képmutatás nélkül vállalom: sokszor kivagyok. Elfáradok szellemileg, lelkileg. Kimerít és frusztrál, hogy Benedek állandóan azzal nyúz: - Na, holnap mi lesz a program? Kimerít és frusztrál, hogy látom, itthon egyedül nem találja fel magát. Kétpercenként belekap valamibe. Dobálja a labdát, lemegy trambulinozni, bekapcsolja a tévét, lejátszik egy meccset az Xboxon, kutakodik a tabletjén, s ezzel eltelik nagyjából egy óra. Nem több. Utána megy a kínlódás, amíg ki nem találunk valamit.

Ez mérhetetlenül fáraszt és lelkiismeret-furdalást kelt bennem. Mert azt érzem, hogy nem vagyok felelős szülő, ha még egy nyári szünetet sem tudok komfortosan megoldani. A végén odáig fajul a belső küzdelmem, hogy magamra is és a gyerekemre is neheztelek, ami türelmetlenné és ingerültté tesz. Ez pedig hirtelenséget és kiabálást eredményez. Sokszor úgy érzem, csak három napot kérnék egy lakatlan szigeten telefon és internet és gyerek és férj és háztartás és munka nélkül. Csak néhány könyv és én. Csak hogy kialudjam magam, csak hogy rendezzem a lelki soraimat. Mert bele kell bolondulni, hogy minden nap egyforma, hogy a hétfő, a kedd, a péntek – mind-mind masszív vergődés itthon.

Az elmúlt napokban annyira dagonyáztam az önsajnálatban, hogy már sírtam is a dühtől.

***

Aztán az olimpiai program után kutatva belefutottam az Oksana Chusovitináról szóló portréba. Az üzbég tornásznő 41 éves, hetedik olimpiáján vesz részt. Már évekkel ezelőtt vissza akart vonulni az aktív sporttól, hisz a tornászok nem csak rettentő fizikai, hanem mentális terhelésnek is ki vannak téve, s nagyjából a húszas éveik közepéig tart a „szavatosságuk”. Oksanának azonban létkérdéssé vált, hogy folytassa a versenyzést: kisfiánál 2002-ben akut limfoid leukémiát diagnosztizáltak. A gyermek kezelése nagyon sokba került, így a sportolónő kénytelen volt pénzdíjas versenyeken indulni, hogy előteremtse kisfia gyógykezelésének költségeit.

El sem tudom képzelni, milyen lelkierő kellett ahhoz, hogy 3-4 éves gyermekét anyaként otthon hagyja a férjével, ő maga pedig képes legyen a maximumot nyújtani egy-egy megmérettetésen, hogy a minél előkelőbb helyezéssel minél több pénzjutalom üsse a markát, melyet aztán a picit kezelő klinikán hagyjanak. Oksana Chusovitina gyermekét 2009-ben, 7 év küzdelem után gyógyultnak nyilvánították, így az édesanya is fellélegezhetett. A versenyzést azonban azóta sem hagyta abba, s igazi csodaként, 41 évesen ott van Rióban.

Ez a történet volt az első, mely kicsit észhez térített a teljesen felesleges önsajnálatból. Miért is vagyok én ingerült? Mert az egészséges, okos, gyönyörű gyermekem programokért nyúz? Hát menjek én a jó büdös francba!

Aztán, ha ez a lecke nem lett volna elég… Egy kedves ismerősöm üzenőfaláról szembejött velem Lippai Marianna néhány nappal ezelőtti, szívhez szóló bejegyzése, melyet elhunyt kislánya névnapja kapcsán írt. Lippai Marianna blogger, az ÉLETKEdv.com működtetője. Marianna 2010-ben elvesztette 13 éves kislányát. Nyolc küzdelmes év után egy súlyos autoimmun betegség következtében halt meg Dominika. A kislány utolsó kívánsága az volt, hogy az édesanyja legyen boldog.

Még leírni sem tudom ezeket a sorokat sírás nélkül, nem hogy elképzelni, mit élhetett át ez a gyönyörű nő évekig, s milyen fájdalmat cipel élete végéig. És mit élhetnek át mindazok az édesanyák és édesapák, akik beteg gyermeket nevelnek…

És mit élek át én? Egy gyönyörű nyarat, a csodálatos kisfiammal, aki ragaszkodik hozzám, aki mellettem szeretne aludni, akivel minden rendben van. Én pedig türelmetlen vagyok, mert olykor nyúz és nem találja fel magát?

Hát kapjak már a fejemhez! Hát mit képzelek én itt a fene nagy jódolgomban? Nyávogok, nyafogok, mert „minden nap ugyanolyan”? Méltatlankodok, hogy izzik a lábunk alatt a 40 fokos aszfalt? Hát még jó hogy! Hiszen nyár van!

Hát ki vagyok én, hogy a tökéletes életem felett jajveszékelek? Szégyen.

Nagyon köszönöm, hogy visszaterelt az élet a józan ész és a hála útjára! Ha a jövőben újra hömpölyögnek felém az önzés hullámai – hisz emberek vagyunk -, már tudom, hogyan lehet percek alatt elsimítani őket.