A szerelmek mindig tavasszal meg nyáron esnek meg. Ilyenkor bizsereg a bőr és bizsereg a szív is. Lengébb a ruha, lazábbak az agytekervények, könnyebben beleakadnak egy szépen mosolygó szájba, ígéreteket kacsintó szempárba.

Ősszel valahogy nincs lángolás. Vagy csak elvétve, de az a néhány kóbor összeakadás a szabályt erősítő kivételek padján tartalékos.

Nekem mégis úgy adatott, hogy szép őszi találkozásaim voltak. Szerelmek, barátok, maradandót adó, nagy egymásra találások.

A férjemet például ősszel ismertem meg. Szép ősszel. Langymelegben. Olyan időben, amikor a nyári bizsergés maradéka valami sejtelmes jó ígéretével forrt össze. Magától értetődő volt minden. Mintha öröktől egymást vártuk volna. Ki sem fogytunk a szóból nyirkos hajnalokig a kerti padon, a Duna-parton, egy park pingpongasztalán láblóbázva. Fájt minden elválás. Levélhullós barangolásaink voltak várakhoz, erdőkben. Üres zsebbel, nagy szerelemmel, egymást melengető összebújásokkal. Tűzropogással, vadkacsaetetéssel, kisvendéglőkben rántott sajt menüvel.

Nekünk a tavaszok hozták a kríziseket. Amikor rügyet bontottak a fák, harsányabbá váltak a színek, valahogy mi is izgágábbak lettünk. Türelmetlenebbek, élénkebbek, magunknak valóbbak, egymás mellett elbeszélősek. Hogy aztán a nyár végi fények tompasága minket is egymáshoz tereljen újra. De ami nem kérdés – az ember ezt érzi az együtt töltött évtizedek után -, hogy minket egymásnak fújt össze az a langyos őszi szél egykoron. Távolodhatunk, bezárkózhatunk olykor, de nekünk csak együtt mehet. Senki mással, csak egymással. Ezt a bizonyosságot az idő hozza. Még nem vagyunk ugyan nyugdíjas osztag, de épp elég időt töltöttünk már együtt ahhoz, hogy tudjuk: tűnhet ínycsiklandóbbnak hirtelen egy másik hátsó, vagy elbizonytalanítóbbnak egy pillantás, azt a harmóniát, azt az együtt lélegzést, azt a félszavas, sőt szavak nélküli egyértelműt senki nem tudja megadni egyikünknek sem, a másikon kívül.

És a barátságaim is mind ősziek. Azok a gyerekkoriak is, melyek hatévesen köttettek az első b-ben, s azok is, melyeket felnőttként adott meg a Jóisten. Az első b-s lányokkal van, hogy ötévente találkozunk, de akkor mindig ott folytatjuk, ahol kétszáz éve elkezdtük. Nincsenek üresjáratok, nincsenek hallgatások, pedig már a gyerekeink is régen kijárták az első b-ket. És ezek a beszélgetések nem filléres, életvezetési ponyvákból összekukázott frázisok. Fantasztikus megélni, hogy azok az emberek, akikkel felnőttem, akikkel ezer meg ezer dolgon átmentünk, mikké lettek. Mekkora küzdők, milyen széplelkűek, de nem szépelgők, hogy az életet kristálytisztán látják és úgy élnek, hogy nem hazudnak maguknak. Nagy felszabadulás egy otthonos közegben önmagam adni, ahol nem kell túllicitálni a másikat „frankóságban”, de nyugodtan kiborulhatok, fájhatok, visíthatok, mégsem kell attól tartanom, hogy a kiszolgáltatottságom kárörvendő tenyérdörzsöléssel találkozik a hátam mögött.

És a felnőtt egymásra találásaim is mind ősziek és szépek. Ritkán találkozó, de minden barátomat a szívemben hordó ember vagyok. Minden nagy találkozásom számon van tartva, s tényleg mindennap gondolok azokra a nem sokakra, de annál kedvesebbekre, akik fontosak nekem. A gyermekért – eddig – hasztalan küzdő párokra, akik nagyon-nagyon megérdemelnék a hármas boldogságot; az egyelőre egyedülálló barátnőimre, akiknél a legjobb kezekben lenne egy férj; a családos, viszonylag friss találkozásaimra és a hímnemű barátaimra, akik tisztességesek, tiszták, s ugyanúgy megszenvedik a mindennapok laposságát, mókuskerekét, érzelmi viharait, mint mi, nők. Csak ők nem mantráznak magukban Coelho- és egyéb önsegélyező idézeteket a könnyebb továbblépésért.

Mondjuk, ilyesmihez én sem folyamodom. Ám ha már önsegélyezés és ősz – sok mindenre gyógyír a bor. A nehéz, testes, száraz vörös. Érzi a rezdülésem, hangulatom. A cabernet sauvignontól nem fogok vihorászni egész este, akármennyit is iszom belőle. Mert ő nem egy vodka-narancs vagy gin-tonik. Nem gagyi, nem partiarc-készítő. Ám ha kell, magabiztossá tesz, ha kell, akkor meg zokogok tőle, vele. Őszi találkozás volt a miénk vele is egykor. Nem tetszett, kérettem magam, édeset erőltettem, aztán fokozatosan „szerettünk egymásba”. Mikor rájöttem, hogy csak tisztelettel lehet hozzá viszonyulni. Mert a bor szép, nemes és tartás van benne. Pont olyan, amilyen én szeretnék lenni. És ha sokat iszom belőle, olykor elhiszem, hogy olyan is vagyok.

Őszi találkozások: köszönöm, hogy voltatok. Köszönöm, hogy vagytok, köszönöm, hogy lesztek. Mindenkinek ilyen szépeket kívánok.

(Az írás 2015. október 18-án jelent meg.)