Lassan tényleg itt a szünidő kegyelmi állapota, mely a gyerekeknek igazi megváltás a 9 hónapos iskolai őrületből. Mi, szülők azért nem mindig nézünk őszinte mosollyal a világba, mert közel 80 napig nem egyszerű megoldani a csemete elhelyezését-felügyeletét-szórakoztatását.

Az elmúlt héten és az előttünk álló, csonka jövő héten még a suliban zajlanak az egyre könnyedebb programok, például az osztálykirándulások. A kisfiam múlt szerdán kerekedett fel az osztályával, s miközben készítettem neki a szendvicseket – melyeket érintetlenül hozott haza, ahogy az elmúlt négy évben mindahányszor, ám én kenem, csomagolom rendületlenül -, eszembe jutott a saját gyerekkorom, a mi kirándulásainkkal. Az csak egy dolog, hogy az én szendvicseim nem voltak érintetlenek, sőt, sikerként könyveltem el, ha addig meg bírtam állni az első elfogyasztását, amíg a busz kifordult az iskola kapuján.

Nem vagyunk egyformák, még a saját gyerekeink sem mindig hasonlítanak ránk.

Annyiban talán mégis, hogy Beni is imádja a csatangolást. Egész kicsi korától rengeteg helyre mentünk, vittük - nagyon szeret máshol lenni, felfedezni, nézni, látni, tapasztalni.

Ahogy nagyon szerettem én is az ő korában, bár kétségtelen, ennyi lehetőségünk nem volt világot látni, mint a mai gyerekeknek. Talán épp ezért imádtam az osztálykirándulás minden percét.

Imádtam:

• a megelőző esti izgatott lefekvést, a tudatot, hogy ha legközelebb felébredek, már össze lesz készítve a hátizsákom, benne a sok-sok finomsággal.
• azt, hogy a nap vakítóan sütni fog, a már nem tavaszi, de még nem teljesen nyári reggel kicsit tompa színeivel, langyosan hűvös hőmérsékletével, a madarak csicsergésével, gondtalan boldogsággal tölt majd el.
• a megérkezést az iskola elé, ahol már a busz előtt ácsorognak a társaim, a legkülönfélébb szerkókban.
• a felismerést, hogy kirándulás idején mindenki más egy kicsit: izgalmasabb, érdekesebb, szórakoztatóbb, vagy éppen egyáltalán nem az. Remek tanulmány jellemismeretből. Sokat elárult például egy család működéséről, hogy a tízórait szalvétába, alufóliába vagy folpackba csomagolták-e a szülők. Saját elmélet, de nagyjából bejött:

1. szalvétások: anyuka nagyon laza (vagy azért, mert elfoglalt, vagy azért, mert tényleg laza), így nem csinál különösebb gondot a szendvicskészítésből sem: összedob valamit, ahogy mindig, nem foglalkozik azzal, hogy a paprika és paradicsom egy perc alatt átáztatja a szalvétába tekert gépsonkás zsemlét, s gyermeknek az elfogyasztás előtt le kell fejteni az ennivalóról a szalvétacafatokat. Egy kis cellulóz még nem ártott senkinek!
2. folpackosok: adott háztartásban a folpack a megoldás mindenre. Abba csomagolnak, azzal fednek le. Átlátszó, átlátható. Fő a transzparencia!
3. alufóliások, más néven ezüstpapírosok: ez a hiperkorrekt megoldás, a mindennek megvan a maga szabálya típusú berendezkedés. Amilyen az én családom is volt annak idején. Anyukám mindig alufóliába csomagolta a zsemléimet, s én is ezt teszem a saját fiammal. Mert az alufólia szorosan tart, megkíméli a széthullástól a szendvicset. Viszonylag hermetikusan zár, így nem az én szendómtól lesz két perc alatt élénk füstöltkolbász illat az egész járművön. Anyukámnál azóta is mindennek megvan a maga rendje: van, amit – pl. maradék ételt tálban – folpackkal lezárva tesz a hűtőbe. A megkezdett darabárut alufóliába csomagolja. Szalvétával csak a szánkat töröljük. Ilyen ez.

• hogy a buszon a napszítta ülések poros-dohos-dohányfüstös szaga keveredett a kolbászos-újhagymás-kenőmájasos szendvicsek aromájával, s ettől mégsem idegen, hanem érthetetlenül otthonos lett az egész közeg.
• hogy előkerült az elemes kétkazettás magnó, s kétpercenként cserélgettük a kazettákat, hogy a repperek, a rockerek és a Gesztis Rapülős gagyipop (amit egyébként imádtunk) rajongói igények egyaránt kielégülhessenek. Ennek folytán 10 perc alatt lemerült a magnó, s még a város határában kénytelenek voltunk magunk elkezdeni énekelni a húzóslágereket, mely meglehetősen vidám perceket okozott nekünk (a tanároknak pedig komoly fejfájást), míg el nem értük az úticélt.
• hogy a fényképezőgép még filmtekercses volt, s a kattintástól legalább egy hetet kellett várni arra, vajon sikerültek-e a fotók, illetve pontosan mit is örökítettünk meg.
• még azt az ólmos, berekedt torkos, vízhólyagos talpas fáradtságot is, amellyel este a suli előtt leszálltunk a buszról.    

Ezeket a dolgokat utólag még jobban imádom. S méginkább irigylem a gyermekemet, akinek ez még az élete része lehet jó néhány évig. Nem győzöm elégszer ismételgetni neki, mikor méltatlankodva sorolja, milyen jó is nekem, mert nem kell tanulnom, suliban ülnöm stb., hogy addig örüljön, amíg a társai között élvezheti a gyermek- és kamaszkor viszonylag gondmentes időszakát. Most még nem hiszi el, mennyivel jobb neki a védő falak és burkok ölelésében, távol a világ mocskától. Remélem, ha 20 év múlva egy hasonlóan nosztalgikus írás felett ül majd, eszébe jutnak a szavaim, s utólag igazat ad nekem.