Kétféle ember van. Az egyik típus fénysebességgel halad a korral, sőt, le is hagyja azt, a racionalitás szűk kereteiből kilépve vértezi fel magát a legeslegeslegeslegújabb technikai eszközökkel, műszaki dolgokkal, okos szerkentyűkkel. Ő az, aki már Steve Jobs előtt tudta, hogy a mindennapokhoz égető szüksége van az IPhone 6-7-8-12-esre, s nem átallja kölcsönbe, éhezésbe, bolt előtti várakozásba verni magát a hipiszupi újdonságokért.

A másik típusba tartozom én, az örök tarisznyás bölcsész, aki még a walkie-talkie-ra is bociszemekkel csodálkozik rá. (Most a fenti embertárs és köztem lévő számos árnyalattól nagyvonalúan tekintsünk el). Szóval: vagyok én, akinek csak azért van érintőképernyős telefonja, mert másikat már nemigen lehet kapni, aki egy egyszerű alkalmazást sem tud letölteni, s akinek az sms a legmodernebb kommunikációs csatorna ’99 óta.

S ebbe az általam magamnak teremtett technikai őskorba ordít bele naponta a 21. század az ájfonokkal, ájpedekkel, messzendzserekkel, csetelési opciókkal, szelfikkel és szelfibotokkal.

Igen, szelfibotokkal. Amiket egyszerűen nem tudok értelmezni és felfogni és elfogadni.

Az csak egy dolog, hogy emberek úgy követnek egy karóra szúrt telefont, mint anno a Spike nevű bulldog a horgászbotra tűzött sonkát a Tom és Jerryben. Aztán ha megörökítésre érdemes dolgot találnak, megállnak, és a botra szúrt kütyünek csücsörítenek, nevetgélnek, pózolnak. Röhej.

Régen, ami nem is volt oly régen, cirka 20 éve – az ájfonok, ájpedek, messzendzserek, csetelési opciók, szelfik és szelfibotok előtt – is volt fényképészet. Fogtuk a filmtekercses Fujit, lekattintottuk a Big Ben-t meg a Parlamentet, majd továbbálltunk. S ha családit akartunk az albumba, elkaptunk egy turistát, kezébe nyomtuk a filmtekercses Fujit, s megkértük, örökítsen már meg bennünket az utókornak. Nem kellett szelfibot, csak pár szó meg egy „légy szíves”. De manapság kell a szelfibot, hogy mindent azonnal tolhassunk fel a hálóra, hogy a többezer fős „családunk” két perc csúszással velünk élvezhesse az IPhone képernyőn át filterezett élményt. Ám még egymást sem fotózgatjuk külön-külön, hisz a szelfibottal egyszerre is megoldható. Anélkül, hogy bárkivel valódi párbeszédbe kelljen bocsátkoznunk…

Update:

Miközben e szösszeneten dolgozom, nosztalgiázok és püffögök az idióta jelenen, a húgom felvilágosít: nehogy a szelfibotról szóló avítt kirohanással terheljem az igenelet.hu olvasóit! Hisz a szelfibot már retro. Itt van helyette a szelficipő. Topán, melynek orrára felszúrható a telefon, s láblóbázva is pózolhatunk a Big Ben meg a Parlament előtt.

Hogy is mondják sokan? Ez a világ megérett a pusztulásra…      

(Az írás 2015. július 28-án jelent meg.)