Idén is meg vagyok csúszva. Ahogy minden évben. Nem tehetek róla, nem megy a hónapokkal korábbi ráhangolódás, a tudatos végiggondolás, a kézzel készített ajándékok gyártása, a lakás mézeskalács illatba fullasztása, az ablakok feldíszítése, a karácsonyi cédék válogatása… Vészesen béna vagyok a szervezésben, nem vagyok ünnepanyu.

De már meg sem fogadom, hogy jövőre majd másképp lesz. Mert úgysem lesz másképp. Minden ugyanígy lesz, mint most.

December 18-án, azaz ma:

• nincs fenyőfánk
• nincsenek ajándékok beszerezve
• sőt, nem is tudom, hogy kinek mit vegyek
• nincsenek kipróbálva a karácsonyfaégők, vajon a soros kapcsolás nem renyhedt-e el tavaly óta a vendégszoba heverőjének ágyneműtartójában
• nem tudom, mit fogok sütni, csak azt, hogy a bejglivel idén sem próbálkozom
• nem pucoltam ablakot...
• ...így nem mostam ki a függönyöket, terítőket, ágytakarókat sem
• nem tudom, hova indul elsőként december 25-én a rokonlátogató karaván (ha szerencsénk van, anyósomék jönnek hozzánk szentestére, így egy utat megspórolhatunk)
• nem tekertünk az udvari bukszusokra karácsonyi világítást – így a mi házunk arról ismerhető fel, hogy ez az egyetlen „fénytelen” a környéken (bár a társasházban laknak még rajtunk kívül néhányan, s senkinek sem jutott eszébe)
• nincs ajtódíszünk
• nincs karácsonyi szalvétánk
• nincs szaloncukrunk
• s nincs szaloncukorkampónk sem

Mentségemre legyen mondva, formabontó személyiségem egy formabontó férjben találta meg a másik felét, mely páros legszívesebben könyvekbe fulladva ülne a háztartási és ünnepi káosz tetején. Meg mindig. Ha megkérdezne egy közvéleménykutató cég, a különcségemet az év bármely szakában inkább izgalmasként, mint lesújtóként értékelném, de ilyenkor, a karácsony előtti hetekben-napokban bizony rém ciki.

Hisz szeretem ezt az ünnepet. Ez a legfontosabb néhány nap az életünkben. Mert ilyenkor tényleg együtt vagyunk. Együtt eszünk, iszunk, játszunk, beszélgetünk. Nem csak mi hárman, hanem a tágabb család is. De mégsem tudom megteremteni a hangulatot. Nem és nem.

Kering egy vicces mém a közösségi oldalakon: - Minden reggel várom, hogy anyu megcsinálja a reggelimet. Aztán eszembe jut, hogy basszus, én vagyok az anyu!

Na, én pont így vagyok az előkészületekkel. Csak várom és várom, hogy valaki megszervezze helyettem, mikor az utolsó pillanatban rájövök, bizony lassan lépni kéne, mert én vagyok a tűzhelyőrző vagy mifene, akinek a hatáskörébe a mindenmás mellett a karácsonyi együttlét zavartalan lezongorázása is beletartozik. Pff…  

Nem tehetek róla, de sikítófrászt kapok a karácsonyi vásárokban hömpölygő tömegtől, az élelmiszerboltokban minden vackot felvásárló, „egyszer eszünk, de akkor egy hétig egyfolytában” mentalitású emberektől, akik fél kézzel söprik a bevásárlókocsiba a szajrét, a másik kezükkel meg tolják rá az egész berendezést a lábamra. Elvesztem a fejem, a józan ítélőképességem, elfelejtem, mit akartam venni és azt is, hogy miért.

És pánikolok. Most már nagyon. De aztán előveszem a „majd holnap mindent megoldok” lemezt. Ma már nem fogom, de még itt a hétvége, meg a jövő hét eleje, ugyebár. Minden meglesz szép sorban, ahogy egyébként a végére valahogy minden évben megvan.

Most annak örülök, hogy egyáltalán megtaláltam, és ki tudtam szabadítani a tavalyi, viaszba fulladt fahéjas illatgyertya kanócát a ráégett cuccból, s meggyújtottam. A fahéjillat meg már majdnem szegfűszeg. A szegfűszeg majdnem mézeskalács. A mézeskalács meg majdnem olyan, mintha nálunk is karácsonyi hangulat lenne… Egyelőre ebben maradok magammal. Végül is majdnem van még egy hetem…