Valamelyik cikkemben talán már említettem, milyen szinten verik ki nálam a biztosítékot a közösségi oldalakon azok a képek, amelyeken például olyan szövegek szerepelnek, hogy „csak a kutyák játszanak csontokkal”. Úgy érzem, hogy sok esetben az ilyesmit megosztó telt hölgyek ezzel az álságos és sokszor hazug önigazolással alázzák vékony, sportos nőtársaikat, pusztán azért, mert képtelenek megbékélni saját magukkal.

Eszükbe sem jut, hogy esetleg mi is küzdünk néha kétségekkel, nekem például az izmaimmal vannak gondjaim. Nem találom őket elég fejlettnek, itt-ott hiányosságokat látok, és bizony a kockák sem látszanak (még) a hasamon. De soha eszembe nem jutna a barátnőm párnácskáira gonosz megjegyzést tenni. Mert úgy szeretem, és úgy fogadom el, ahogy van.

Persze van egy határ.  A betegséget sugalló alkat az a pont, ami elgondolkoztat. De soha nem szólnék bele kérés nélkül egyetlen embernek sem az életébe, hiszen az egészsége is mindenkinek a magánügye. Ha valaki tudatosan károsan, egészségtelenül él, az ő felelőssége, ahogy az is, tud-e, akar-e ezen változtatni, avagy sem.

Mostanság osztott meg egy kedves ismerősöm egy, a csontokhoz hasonló sztorit. Az ismerősöm egyébként ragyogó, igazi nő. Hivatásában elismert szaktekintély, nagyszerű anya, amúgy ízig-vérig nő. Nem mellesleg pedig nagydarab. Csinos, formás, de nem picike, nem törékeny. Amolyan nagydarab, no. Mindig is az volt. És nem értem, miért kellett pont neki megosztania az írást.  

Az általa megosztott szösszenet egy edzőterem bejárata melletti felirat okán keletkezett. Az ominózus, reklámnak szánt mondat így szólt: “Ezen a nyáron mi akarsz lenni, sellő vagy bálna?”

A cikk (?) szerzője természetesen kiakadt ezen. Megvallom, én is, de a reakcióm annyi, hogy egy elcseszett, bunkó reklám. Pont.

Ám a szerző soraiból gyanítható, hogy nem vékony, nem izmos hölgy, sokkal inkább telt alkatú. Amivel nincs is baj, hiszen mint leírja, szeret a párjával és a gyerekeivel jókat enni, szeret szórakozni a barátaival. Saját magát a delfinekkel boldogan úszkáló, életvidám bálnákhoz hasonlítja, akik a sok bölcsességet és okosságot, tudást és tapasztalatot kvázi zsír formában a testükben raktározzák, mert ennyi szuper dolog már nem fér el a fejükben. Ezzel szemben álláspontja szerint a vékony, izmos és sportos nők tudathasadásban szenvednek, mert sellőként képtelenek eldönteni, hogy ők halak vagy pedig emberek. Emiatt természetesen komoly pszichiátriai kezelésre szorulnak, defektesek és szánalomra méltóak. Ja, és persze egyetlen férfi sem akar magának ilyen büdös, halszagú – vékony és sportos - barátnőt.

Megvallom, ez az írás(ka) szánalomra méltó és mélységesen sértő, az összes többi, hasonló agyszüleménnyel együtt. Úgy gondolom, hogy mindenki úgy él, ahogyan számára az jó és elfogadható. Mindenki azt csinál, ami számára jó és pozitív. Sértő és bántó az idézett edzőterem reklámnak szánt szlogenje is, de annál sokkal sértőbb, és szerzője negatív önértékelését alátámasztja a kommentnek szánt szösszenet.

Ahová én járok edzeni, több edző is foglalkozik túlsúlyos emberekkel. Ezek az emberek nem azért járnak le sportolni, és nem azért tartják be a diétát, hogy sellők legyenek, sokkal inkább az egészségük érdekében. Soha, senkinek nem jut eszébe, hogy bálnának hívja őket. Elfogadjuk, hogy ők ilyenek. Nagyobb darabok, erősebb csontozatúak, némi túlsúllyal. Értékeljük erőfeszítéseiket, egy-egy mosollyal, jó szóval drukkolunk, hogy elérjék a céljukat. De pont ennyi csak a reakció. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy mindenki akkor boldog, ha igényei és céljai szerint tud élni, önmagát külső és belső értékeivel és negatívumaival együtt elfogadva. Ha telten, hát úgy, ha sportosan, hát úgy. Senkinek nincs joga a másikat meg- és elítélni azért, mert másként él.

Nem értem hát, hogy ezek a telt hölgyek milyen jogon veszik maguknak a bátorságot, hogy egy elcseszett, reklámnak szánt agyroham okán lefikázzák és lealázzák azt, aki másként él. Azt, aki nagy zabálások helyett sportol, azt, aki étterem helyett edzőterembe megy. A férfiak is mind mások, más igényekkel és más vágyakkal. Vannak, akiknek a pici és karcsú nők tetszenek, mások a telt vagy duci lányokat szeretik. Lehet, hogy mi, vékonyak csak kutyáknak való csontok vagyunk, de bizony élnek még olyan pasik a földön, akik ilyenre vágynak. És élnek olyanok is, akik szeretnek egy puha, kipárnázott testhez bújni.

Azt mondják, a média sugallja, hogy csak vékonyan szép az élet. Ja, kérem, ha ezek a telt hölgyek csak a fitnesz oldalakat nézik, és csak az ilyen oldalakat olvassák el, akkor valóban így van. Ha kizárólag Michelle Lewin fotóit vizslatják, akkor sosem szembesülnek a másféle szépséggel. Ebben az esetben viszont lemaradnak a csodaszép arcú, mosolygós, ízlésesen öltözött duci modellekről, szépségkirálynőkről, a meseszép (bizony, a vékonyak által is sokszor irigyelt), moletteknek tervezett ruhacsodákról. Mindarról, ami után a molett hölgyeket kedvelő pasik a nyálukat csorgatják.

Márpedig ha ezek a hölgyek csak azokat a híreket, képeket, médiainfókat keresik, amelyek teljesen ellentétesek az ő szokásaikkal, életformájukkal, kinézetükkel, elvárásaikkal, akkor ott komoly baj van. Komoly önértékelési problémák vannak, akaratgyengeség van, és ami ennél is nagyobb baj, hazudnak önmaguknak. Hazudnak, mert nem elégedettek, nem boldogok, és amit leírnak az ilyen szösszenetekben, álságosak. Azonban változtatni képtelenek. Nincs önuralom és nincs akaraterő. Ehelyett vannak szavak, fröcsögés és pocskondiázás, önigazolást kereső hazug sorok, miközben otthon összetörik a tükröt.

Az a molett vagy telt hölgy, aki elfogadja magát és boldog úgy, ahogy van, soha nem fog egyetlen fikázó sort sem írni vékony, sportos nőtársairól, hanem csak annyit mond, amennyit Jucus barátnőm nekem: „Te, írj már az általad imádott edzésről, mert én nem értek hozzá.” Utána mosolyogva elolvassa, és elküldi a legújabb receptet, amit kipróbált, és isteni lett. Ilyen egyszerű. Elfogadás és szeretet – egymás és önmagunk felé.