Ülök a kórteremben. Az ágy helye üres, Anyum még a műtőben. Tudom, kellene valami, hogy ne agyaljak, mert az úgysem segít. A telefon és a Facebook nem érdekel. Szétnézek. Két könyv van az éjjeli szekrényén. Nem akarta hozni őket, mert ő itt úgysem fog olvasni. Ezt a kettőt mégis betettem a táskámba, amikor jöttünk. Az egyik Wass Alberttől az Adjátok vissza a hegyeimet!, a másik pedig Schäffer Erzsébettől a Bodobács. Kedvenceim közé tartoznak. Nem tudtam, melyiket szeretné inkább, így jött mindkettő.

A Bodobácsot veszem fel. Rövidke történetek. Régen olvastam nagyon. Kinyitom valahol, belemélyedek. Mondhatnám, hogy megszűnik a külvilág, de nem, fél füllel figyelem, mikor tolnak ágyat a folyosón.

Nem tudom, mennyit olvasok, de egyszer végre hozzák. Igaz, kétszer annyi ideig volt lent a műtőben, de az a fő, hogy hozták. Még alszik. Ülök az ágy mellett, olvasok tovább, de egy-két bekezdésenként ránézek, minden rendben van-e. Elkalandoznak a gondolataim. Eszembe jut, hogy annak idején, amikor még nagymamámnak járt a Nők Lapja, az olvasását mindig Schäffer Erzsébet rövid, de annál tartalmasabb írásával kezdtem. Még sose gondoltam így bele, de mamám halálát követően nagypapám még sokáig nem mondta vissza az újságot. Vitték neki hétről hétre. Ő pedig hozta nekünk.

Meleg van a kórteremben. Annyira, ami máskor már zavarna, de most nem. Azon kapom magam, hogy bár itt ülök és olvasok, a gondolataim nagyszüleim házának konyhájában járnak. Ott volt ilyen jó meleg telente. És ott olvastam mindig Schäffer Erzsébetet. A könyvet már csak fogom, és képzeletben megjelenik előttem a konyha. A kályha, amiben ropog a tűz. Mindent úgy látok, mintha ott lennék. Ott és akkor. Nemcsak a sezlonyt és a lócát, de még a konyharuhát is látom, ahogy kiterítette mamám száradni. Elkezdem körbejárni a házat. Bemegyek nagyszüleim szobájába. Ott vannak a fényképek a falon, amott pedig a varrógép és az óra. Minden. Tovább barangolok. Átmegyek a másik szobába, és ahogy haladok, látom unokatestvérem rajzait a falon és a színes, betű alakú hűtőmágneseket a hűtőn. Belépek a szobába. Eszembe jut számtalan emlék. Sőt – többek közt – az is, hogy meg kell kérdezni unokatesómat –, akinek nemsokára négyéves lesz a kisfia –, hogy tudja-e még utánozni Besenyő Pista bácsi hangját. Vagy legalábbis emlékszik-e még rá, hogy tudta. Minden ugyanolyan, ahogy annyi éven keresztül volt. Még benézek a fürdőszobába, nyugtázom, hogy ott vannak a matricák a tükrön.

Izgatottan indulok ki az udvarra és a kertbe. Kilépve látom Konyakot, a kutyát és a sok-sok macskát. Utóbbiak – nem túlzás – rengetegen, megjegyezhetetlenül sokan voltak, de a Cirmik és Kormosok mellett egy-egy név örök, például Sűrű (Hogy lehet ilyen nevet adni egy macskának?) és Tóbor. A szőlővel befuttatott teraszról kikanyarodva eszembe jutnak a befőzések. Mindig itt kint mostuk az üvegeket: akár lekvár készült, akár paradicsom. Elsétálok a kút, majd a hinta mellett. A ház falánál járda, annak mentén – szintén járdaszélességben – portulácskák. Számtalan színes virág. De szerettek abban aludni a macskák! Tovább megyek. Konyak kennelje. Korábban a helyén, a hatalmas fenyő tövében madártemetőt csináltunk. Az ötlet onnan jött, hogy az egyik nyáron – nem tudom, mennyi idősek lehettünk – unokatesóm elindult világgá. Én meg mentem utána. Aztán két sarokkal odébb találtunk egy döglött madarat. Őt pedig hazahoztuk eltemetni. No, ezért nem mentünk mi akkor világgá mégsem. Az ólba már mosolyogva térek be. Minden a helyén, és nem csak látom a tápos zsákokat, de még az illatukat is érzem. Innen a tyúkól felé veszem az irányt, mögötte pedig ott a disznóól. Emlékszem, Mazsola volt az utolsó… Csak „fitnesz malacként” emlegetve, ugyanis papám még sétálni, futni is kiengedte. Megyek tovább a kertbe: ott a diófa, szemben vele a góré mellett a földieper. És a verem! Meg persze a ribizli, a büszke, meg a málnás. És a macskatemető, ahol külön kis keresztek jelölték az egykori kedvencek nyughelyét.

Fúró hangjára riadok fel, és térek vissza a kórterembe. (Zajlik a kórház átalakítása.) Anyum lassan ébredezik. Túl van a műtéten. Most még rossz, de tudjuk, óráról órára jobb lesz. Később iszik, eszik valamennyit, beveszi a gyógyszereket, kicseréljük a kötést. Visszafekszik aludni. Nekem indulnom kellene... Némi bűntudattal hagyom ott. Igaz, hogy egész nap bent voltam vele, de még volna egy óra a látogatási időből. Mondja, menjek nyugodtan. És én – nem nyugodtan, de – megyek. Kilépve a kórházból összébb húzom magamon a kabátot. Igyekszem elengedni az egész napos kórházi létet, és arra sem gondolni, hogy azt a régi házat ma már… Mások lakják. Olyanok, akiknek nem volt érték a nagy diófa. Kivágták és eltüzelték.

Szaporázom a lépteim. Megyek valakihez. Valakihez, akivel csak ritkán és kevés idő jut, de tudom, most akkor is szükségem van rá.