Peti hatéves. Élénk, érdeklődő, mosolygós, szelíd kisfiú. Szeptemberben lett elsős. Az óvoda védőburkából, az óvónénik meleg öleléséből bekerült a „nagyok” világába. Iskolás lett. Szoknia kellett az újat, a nagyobb fegyelmet, a szabályokat. A kereteket, korlátokat, a rendszert.

Történt egy nap, hogy két óra közötti szünetben egy társa székére ült le a sajátja helyett. Ezt a nyugdíj előtt álló, kiégett, megkeseredett tanítónő sem hagyhatta annyiban, felrángatta helyéről Petit, és az osztályon végigvonszolva nyekkentette vissza a helyére. Hisz Peti megszegte a szabályt, akármi is az. A gyerek nem tudta, nem értette, mi a baj vele, mi történik. Otthon elmesélte, a szülők pedig számon kérték a tanítónőt, kinek a hozzáállása miatt feljelentés is született. Petit kivették a – választott – iskolából, s beíratták a körzetibe, hátha…

A körzetes iskolába fel kell venni lakóhely szerint mindenkit, aki iskolaköteles, így a vezetés nem tudja megválogatni, milyen tanulókat nevelne szívesen. Jönnek is a semmiféle értékrenddel, semmiféle szülői mintával nem rendelkező, túlkoros, agresszív elemek is. Peti bekerült a második első osztályába, az előző iskolában elszenvedett sérüléssel, kudarcélménnyel a lelkében. Egyik szünetben mosdóba indult. Utána ment egy többszörösen megbukott, többszörösen „hátrányos helyzetű”, kezelhetetlen társa, s „viccből” beledugta az ujját Peti fenekébe. Viccből! Egy hatéves gyereknek. Egy másik „gyerek”.

Történt ez az új iskolában tartózkodás első hetének péntekjén. Peti zokogva mesélte el a történetet szüleinek. De még jó, hogy elmesélte! Hány ilyen eset marad titokban szerte az országban, mert az ilyesfajta abúzust egy kicsi gyermek is szégyelli! Nem érti, de sejti, érzi, hogy valami furcsa és rettenetes dolog történt vele.

Ebben az esetben nem volt szülői számonkérés az iskola felé, „csak” azonnali távozás az intézményből.

Peti három hónapja iskolás. Most épp a harmadik intézményben próbál jó kisfiú lenni. De új nevelői szerint félénk, bizonytalan, kedvetlen. Hogy is ne lenne az? Novemberben becsöppen egy összeszokott közösségbe. Három hónap alatt a harmadik környezethez, harmadik féle nevelési elvekhez, idegen emberekhez kell alkalmazkodnia úgy, hogy két szörnyű élményt cipel: egyszer egy felnőttben csalódott retteneteset, egy olyan emberben, akinek az lett volna a dolga, hogy az óvoda kiterjesztett, meleg öleléseként szoktassa a nebulót a „nagyfiúság”, az iskolás lét önállóbb világához. A második alkalommal pedig egy társa tett vele valami megmagyarázhatatlant, értelmezhetetlent. Most érthetően fél mindentől és mindenkitől: tanítóktól, gyerekektől. És közben szeretne bizonyítani. Csak szeretne „jó” lenni, beilleszkedni, megfelelni, minél „kevesebb vizet” zavarni.

A szülei pedig aggódnak. Pszichológushoz egyelőre nem szeretnék vinni gyermeküket, hisz eddig nem volt vele probléma.

Mégis, ha katedraszagúan szemléljük a tényeket, azt találjuk, hogy van egy – papír szerint „kezelhetetlen” - kisfiú, aki hatévesen, három hónap alatt „elfogyasztott” két iskolát, s kérdés, a harmadikban képes lesz-e megállni a helyét.

Peti nem agresszív, nincsenek beilleszkedési gondjai. Élénk, érdeklődő, mosolygós, szelíd. De a körülmények, két „rosszkor rossz helyen” élmény miatt a nevelési tanácsadóban bizonyára megkapja a „problémás” jelzőt, s megkezdődik egy hosszú és rögös út, melynek végén könnyen előfordulhat, hogy már Peti is „elhiszi magáról”, hogy rossz.

A fenti történet sajnos nem egyedi. Az ország számos pontjáról citálhatunk ide eseteket, hajmeresztő történeteket alkalmatlan, megkeseredett pedagógusokról, a „gyengébbeket” rettegésben tartó, „másképpen szocializálódott” tanulókról, akiktől még a tanárok is félnek.

Elsőre nagyon nehéz kiszűrni a túlkapásokat, sokszor csak „lakva ismerszik meg a gond”.

Mégis, szerencsére még mindig ezek az esetek vannak kisebbségben. Rengeteg elhivatott, a tanítást hivatásként megélő, szeretetteljes légkört teremtő pedagógust ismerünk, akikre bátran rábízhatjuk hatéveseinket.

De hogy vannak másmilyenek is, arról is beszélnünk kell. Mert igaz, hogy az iskola az életre nevel, de egy hatéves még bőven ráér szembesülni azzal, hogy az élet bizony sokszor kegyetlen.

(A fotó illusztráció)

V. Szabó Kriszta