1973-ban Stockholmban két rabló túszul ejtett négy embert egy bankrablás során. Öt és fél napig voltak összezárva. Ezalatt az idő alatt a fogvatartottak annyira megkedvelték a rablókat, hogy szabadulásuk után pénzt gyűjtöttek számukra, a jogi költségekre. Még az a szóbeszéd is terjed, hogy az egyik túsz és az egyik bankrabló később eljegyezték egymást. Erről az esetről lett elnevezve Stockholm-szindrómának az a kórkép, amikor a bántalmazott fél szeretetet érez a bántalmazó iránt.
Natascha Kampusch-t tízéves korában rabolta el Wolfgang Priklopil, majd nyolc éven keresztül fogva tartotta a pincéjében, bántalmazta, éheztette, verte és úgy bánt vele, mint egy rabszolgával. Natascha szökésének napján a rohadék öngyilkos lett - Natascha sírt és el akarta temettetni. Később megvásárolta a házat, ahol gyerekkorát töltötte bezárva. Megírta 3096 nap című könyvét, amiben a fogságról írt. A szexuális erőszak lehetőségét a könyvben végig tagadta. Évekkel később ismerte be, hogy szexuálisan is bántalmazta az elrablója. Natascha tagadja, hogy Stockholm-szindrómában szenvedne, de ezek az események mégis azt támasztják alá, hogy talán mégis. Persze az vesse rá az első követ, aki egy ilyen, minden szempontból elviselhetetlen, borzalmas és iszonyatos helyzetből egészségesen tudna kikeveredni. Nem tudom, van-e ilyen ember. Én magam biztosan nem tudnék ilyen terhet elviselni és gyanítom, hogy az olvasók nagy többsége is így érez, szóval bárhogyan is, de le a kalappal előtte.
A Stockholm-szindróma lényege, hogy a fogságban tartott áldozat abba a kevés kedvességbe kapaszkodik, amit a fogvatartójától kap. Ez ad neki reményt a túléléshez. Ösztönös védekezési reakció, mely az esetek egy részében a túlélést segíti. Legalábbis addig, amíg tart a szituáció. De miért van az, hogy amikor már véget ért a szörnyű helyzet, nem minden esetben értékeli át azt az áldozat és olykor továbbra is pozitív érzéseket táplál a tettes iránt? Józan ésszel felfoghatatlan. Mint a kutya, aki ragaszkodik a gazdájához, még akkor is, ha az veri.
Vannak, akik benne élnek egy bántalmazó kapcsolatban és nem tudnak belőle kitörni. Az kell, aki bántja, mert talán fogalma sincs arról, milyen az, amikor valaki nem bántja. Mert bár akár évek óta viseli a bántásokat, a megalázásokat, elhiszi, amikor a bántalmazó azt ígéri, megváltozik, megjavul. Mert el akarja hinni. Pedig az agresszor sosem javul meg. Abba a néhány kedves szóba kapaszkodik a bántalmazott, amit akkor kap, amikor éppen ebben a “megváltozós, ígérgetős” szakaszban van a bántalmazó. A szaknyelvben ezt nevezik mézesheteknek. Azután minden ott folytatódik újra, ahol korábban: előbb szóbeli, majd később fizikai erőszak, gazdasági erőszak (nem ad pénzt, olykor még ételre sem), elszigetelés a régi barátoktól, családtagoktól. Hetekig tartó bántalmazás, majd újra az ígérgetés. Hogy jobb lesz. De soha, soha nem lesz jobb. A bántalmazott fél pedig tűr és annak, aki nincs benne egy ilyen kapcsolatban, felfoghatatlan, hogy miért nem lép ki belőle.
És azt hiszem, Magyarországon is jellemző a Stockholm-szindróma, de nem csak mikro-, hanem makroszinten is, méghozzá választópolgárok nagy tömegeire. Hiszen mindenki panaszkodik, hogy rossz a rendszer, ilyenek meg olyanok a hatalmasok, ám újra és újra arra szavaznak, akik már egyszer vagy többször “kiszívták a vérüket”. És sokan nem tudják azt megtenni, hogy egyszerűen kimondják, hogy elég és egy új formációra voksolnak. Pedig ez is egy lehetőség. Sőt, ez az egyetlen jó lehetőség.
Mindenkinek járna az esély, hogy ki tudjon lépni a bántalmazó helyzetekből. Van, akinek sikerül, de sajnos a többségnek nem. Nehéz megállni, hogy ne bosszankodjunk, amikor segítő kezet nyújtunk, de a bántalmazott nem képes megfogni azt. Nehéz, kemény helyzetek ezek. Nincs egyedül üdvözítő megoldás ezekre. Észnél kell lenni, oda kell figyelni, önismeret és önszeretet is szükséges a megoldáshoz, akár bántalmazott, akár segítő szerepben vagyunk. Még ha azt hisszük, hogy ezek hiányzó dolgok, valahol biztosan ott vannak mélyen, legbelül. És ebbe kell kapaszkodni.
